A 19. századi Nagy-Britannia és Kína között zajló ópiumháborúk során a kínai császár udvarának eunuchjainak gondot okozott, hogy tájékoztassák őt seregei ismételt és megalázó vereségéről. Kényes feladatukat úgy oldották meg, hogy egyszerűen közölték a császárral, hogy erői minden fronton már nyertek vagy győzelmet aratnak.
A Fehér Ház tisztviselői három és fél évig hasonló módon kezelték az iraki rossz híreket. Az amerikai kormányzat többször is azzal vádolta az újságírókat, hogy nem számoltak be politikai és katonai előrehaladásról a helyszínen. Az amerikai vállalkozás kudarcára vonatkozó információkat figyelmen kívül hagyták vagy elhallgatták.
A tényekkel való manipuláció gyakran nagyon durva volt. A szisztematikus torzítás példájaként az Iraq Study Group a múlt héten felfedte, hogy egy múlt júliusi napon amerikai tisztviselők 93 támadásról vagy jelentős erőszakos cselekményről számoltak be. A valóságban hozzátette: „a jelentések alapos áttekintése … 1,100 erőszakos cselekményre derített fényt”.
A hivatalosan megállapított erőszakos cselekmények számának 10-szeres csökkentését úgy érték el, hogy nem jelentettek egy iraki meggyilkolását, illetve az amerikai csapatok ellen irányuló út menti bomba-, rakéta- vagy aknavetős támadásokat, amelyek nem okoztak áldozatot. Emlékszem, 2004 januárjában meglátogattam a Fallúdzsa mellett táborozó amerikai harci mérnökök egy egységét, akik azt mondták, hogy felhagytak a felkelők önmaguk elleni támadásainak jelentésével, hacsak nem szenvedtek veszteséget, mivel a parancsnokok csak azt akarták hallani, hogy a támadások száma csökken. Amikor elhajtottak, egy őrmester könyörgött, hogy ne tulajdonítsuk azt, amit mondott: „Ha megteszed, komoly bajban vagyok.”
Kevés kínai császár lehetett annyira áthatolhatatlan a frontról érkező rossz hírektől, mint George W. Bush elnök. Tisztviselői ugyanolyan kitartóan védték meg őt a rossz hírektől, mint azok az eunuchok Pekingben 170 évvel ezelőtt. De még akkor is, amikor a valós iraki helyzetet ismerő tisztviselők áttörték az Ovális Iroda körüli bürokratikus egészségügyi kordont, akkor is kaptak egy rövid áttekintést Bush úrtól. 2004 decemberében a CIA bagdadi állomásfőnöke azt mondta, hogy a felkelés terjeszkedik, és a szunnita tartományokban „nagyrészt nem támadták meg”. Bush úr válasza a következő volt: „Mi ő, valami defetista?” Egy héttel később az állomásfőnököt áthelyezték.
Néhány nappal később Derek Harvey ezredes, a Védelmi Hírszerző Ügynökség magas rangú hírszerző tisztje Irakban, nagyjából ugyanezt mondta Bushnak. A felkelésről azt mondta: „Rosztos, jól vezetett, sokszínű.” Sidney Blumenthal amerikai politikai kommentátor szerint az elnök ekkor a segédeihez fordult, és megkérdezte: „Ez a fickó demokrata?”
A kérdés talán kulcsfontosságú Bush úr prioritásaihoz. Az Egyesült Államok kormányának elsődleges politikai célja az Irak megszállásával az volt, hogy megtartsa a hatalmat otthon. Ezt úgy tenné, hogy Bush-t „biztonsági elnökként” ábrázolja, manipulálja és eltúlozza a terrorfenyegetést itthon, és azt állítja, hogy külföldön küzd ellene. Olcsó katonai győzelmeket aratna Afganisztánban és Irakban. „khaki” színű választásokat tartana, amelyeken a demokratákat hazafiatlan poltroonként lehetne ábrázolni.
A stratégia működött – egészen a novemberi félidős választásokig. Bush úr győzött azzal, hogy hamis képet mutatott be Irakról. Ez az, amit az Iraq Study Group csalásként tárt fel.
Régóta fenntartott mítoszok megdőlnek. Például Bush úr vagy Tony Blair szokásos beszéde a felkelés kezdete óta az al-Kaida vezető szerepének hangsúlyozása Irakban és a nemzetközi terrorizmusban. A csoport jelentése azonban kijelenti, hogy „az al-Kaida felelős az erőszak egy kis részéért”, hozzátéve, hogy ma már nagyrészt iraki irányítás alatt áll. A becslések szerint Irakban mindössze 1,300 embert számlálnak a külföldi harcosok, akiknek jelenlétét oly gyakran kürtölte a Fehér Ház és a Downing Street. Ami az iraki hadsereg felépítését illeti, amelynek kiképzése az Egyesült Államok és a brit politika központi eleme, a jelentés szerint a 10 tervezett hadosztály fele olyan katonákból áll, akik csak a saját közösségük által uralt területeken teljesítenek szolgálatot. Ami pedig a hadsereg egészét illeti, bizonytalan, hogy „nemzeti célokért fognak-e küldetést teljesíteni a felekezeti menetrend helyett”.
Tekintettel erre a realizmusra, szomorú, hogy a szerzők, James Baker és Lee Hamilton elnökletével, egy nagy tévhitet osztanak Bush úrral és Blair úrral. Ez az Irakban tartózkodó külföldi csapatok elfogadhatóságáról szól. Állítólag az amerikai harcoló csapatokat kivonják és átcsoportosítják az iraki katonai egységek merevítéseként vagy megerősítéseként. Gyorsreagáló erőket alakítanak ki, amelyek képesek beavatkozni a válság pillanataiban.
„Ez egyszerűen nem fog működni” – mondta nekem az iraki belügyminisztérium egyik volt tisztviselője. „Az amerikaiakkal dolgozó irakiakat a családjuk beszennyezettnek tekinti. Katonáinknak gyakran meg kell tagadniuk az amerikaiakkal való kapcsolatukat a saját feleségeiktől. Néha úgy egyensúlyozzák ki amerikai kapcsolataikat, hogy egyidejűleg kapcsolatba lépnek a lázadókkal.”
Bush és Blair úr mindig is visszautasította, hogy felvállalja a megszállás egyszerű népszerűtlenségét az irakiak körében, bár az amerikai és brit katonai parancsnokok kifejtették, hogy ez a lázadás fő üzemanyaga. A Baker-Hamilton jelentés szárazon megjegyzi, hogy a közvélemény-kutatások szerint az irakiak 61 százaléka támogatja az amerikai erők elleni fegyveres támadásokat. Tekintettel arra, hogy a kurdok túlnyomó többségben támogatják az Egyesült Államok jelenlétét, ez azt jelenti, hogy az összes arab háromnegyede katonai akciót akar az amerikai katonák ellen.
A jelentés másik nagy hibája az, hogy az irakiakat újra össze lehet hozni. A valóság az, hogy az ország már szétesett. Bagdadban a szunniták már nem mernek felkeresni a fő ravatalozót, hogy meggyilkolt rokonokat keressenek, mert az síita ellenőrzés alatt áll, és előfordulhat, hogy maguk is megölik őket. Irak jövője inkább konföderáció lehet, mint föderáció, ahol a síiták, a szunniták és a kurdok autonómiát élveznek a függetlenséghez közel.
Vannak bizonyos pontok, amelyekben a Fehér Ház és a jelentés készítői veszélyesen egyetértenek. Ez az, hogy Nouri al-Maliki iraki kormányát rávetik, hogy megpróbálja leverni a milíciákat (ez általában csak egyetlen Amerika-ellenes milíciát, a Mehdi hadsereget jelenti), vagy kiszakad a síita szövetségből. Sok iraki szemében ez egyszerűen megerősítené az Egyesült Államok gyalogos státuszát. Ami az Iránnal és Szíriával folytatott beszélgetést vagy az izraeli-palesztin válság elleni fellépést illeti, biztosan lehetetlen, hogy Bush úr ilyen nyíltan visszavonuljon az elmúlt három év politikája elől, bármilyen katasztrofális kimenetelű is legyen.
© 2006 Independent News and Media Limited
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz