Ide tartoznak azok a nehézségek, amelyekkel az emberek általában szembesülnek, hogy mega katasztrófák történhetnek velük, amilyeneket korábban nem tapasztaltak. Ennek egyik közelmúltbeli példája volt, hogy 2020-ban Európában és az Egyesült Államokban katasztrofálisan késtek a koronavírus-járvány súlyosságának megértése, és nem korlátozódna Kelet-Ázsiára.
Az éghajlati válság legrettegettebb következményei még a jövőben vannak, még akkor is, ha az ausztráliai és kaliforniai erdőtüzekben katasztrófákra utaló jelek, valamint a közel-keleti és észak-afrikai országok növekvő elsivatagosodása Iraktól Csádig mutatkozhat is. Az emberek beszélhetnek arról, hogy áldozatot kell hozniuk az unokáikért és a jövő generációiért, de a gyakorlatban ritkán számítanak rá. „Tedd meg az utókornak” – sürgeti a gyakran Groucho Marxnak tulajdonított, de valójában sokkal régebbi vicc. – De mit tett értem az utókor? jön a válasz.
Az emberek aggódhatnak a klímaválság miatt, de ez nem jelenti azt, hogy önként beleegyeznek a magasabb üzemanyagadókba. Mind a demokratikus, mind a tekintélyelvű államok politikai vezetői megértik, hogy az emberek nem szeretik az életszínvonaluk csökkentését szorgalmazó bármilyen kategóriájú kormányokat, hacsak meg nem ijednek egy olyan nagy fenyegetéstől, mint a háború vagy a világjárvány, és esetleg még akkor sem.
Kormányzati szinten egy másik erős impulzus egyszerűen az, hogy a politikai, bürokratikus és katonai hatalmak jól érzik magukat a nagyhatalmi konfrontáció hidegháborús világában. Ez a konfrontáció volt az, ami hatalmas befolyást és hatalmas költségvetést biztosított számukra a kommunizmus és a Szovjetunió elleni eredeti hidegháború idején, és nincs ok arra, hogy ne tegye ezt újra. „Ez segít megmagyarázni azt a lelkesedést, amellyel a nyugati biztonsági elit elfogadta az Oroszország és Kína elleni új hidegháború gondolatát – ez a hasonlat nagyrészt hamis és teljesen szükségtelen” – írja Lieven.
Ennek rámutatása nem a moszkvai és pekingi tekintélyelvű nacionalista rezsimek, pontosabban Putyin kritikusaival szembeni elnyomása és határozott választások, vagy Hszi Csin-ping ujgurok üldözése és az ellenfelek bebörtönzése Hongkongban való védelme.
A reálpolitika szempontjából Oroszország és Kína kisebb szereplők, mint ahogyan önmaguk vagy ellenségeik bemutatják. Oroszország még mindig nukleáris nagyhatalom, de Európában területileg gyengébb, mint a 17. század óta bármikor. Lehetséges, hogy Kína a világ második legnagyobb gazdasága, de ha úgy teszünk, mintha most a világ legnagyobb haditengerészete lenne, ha minden parti vizeken közlekedő járőrhajót megszámolunk, az félrevezető infláció.
Amerika Kínához, mint riválishoz való ragaszkodásában Donald Trump és Joe Biden is osztozik, de van egy további hozzájárulása is. A Kínával szembeni ellenségeskedés kétpárti kérdés a Kongresszusban, körülbelül az egyetlen komoly kérdés, amelyben a republikánusok és a demokraták egyetértenek. Ez nagyon különbözik az oltási kampánytól és más Covid-ellenes intézkedésektől, amelyek csak vad megosztottságot váltottak ki. Egy ilyen kettészakadt politikai jelenetben nem meglepő, hogy egy csapdába esett Biden Kínát ellenségként erősíti a kapuban, és felszólítja az amerikaiakat, hogy gyűljenek össze a zászló körül, némi elvárással, hogy ezt meg is teszik.
A klímaválságban való hit és hitetlenség az egyik legmérgezőbb választóvonal az amerikai politikában. Az a meggyőződés, hogy ez nem történik meg, vagy erősen eltúlzott, a republikánus identitás részévé vált. A novemberben Glasgow-ban összegyűlt mintegy száz világvezető tudni fogja ezt, és azt is, hogy a Kongresszus ingatag demokratikus irányítása hamarosan véget érhet, meggátolva minden további klímaszabályozási intézkedést, miért tennék meg azt, amit Amerika nem tud vagy nem akar megtenni? Azt is tudják, hogy Trump, vagy egy republikánus, aki osztja a véleményét, 2024-ben visszakerülhet a Fehér Házba.
Egy olyan nemzetközi dzsembori, mint a Cop26, tele lesz a globális cselekvésre és szolidaritásra irányuló retorikai felhívásokkal. Akárcsak a járvány idején, a valódi cselekvést – ha egyáltalán megtörténik – a nemzetállamok saját érdekeik szerint cselekszenek. Az éghajlati katasztrófa minden apokaliptikus előrejelzése ellenére még nem érkezett el az a pillanat, amikor ezek az országok valóban azt hiszik, hogy egzisztenciális fenyegetéssel néznek szembe.