A gazdasági szankcióknak hosszú és brutális története van, majdnem olyan hosszú, mint magának a háborúnak.
Amivel nem rendelkeznek – különösen a közelmúltban –, az a történelem, hogy teljesítették látszólagos céljukat, a kormányok viselkedésének megváltoztatását.
A múltban 30-plusz év, nagyjából azzal kezdődik 1990 - 1991 Az öböl-válság és az Egyesült Államok vezette Irak elleni háború, Washington kemény gazdasági szankciói jelentősen kibővültek. Akár közvetlenül, akár az Egyesült Nemzetek Szervezete kényszerítette őket az Egyesült Államok nyomására, a szankciókat gyakran úgy írják le,"alternatívája a háborúnak – puhább, kevésbé halálos, humánusabb.
Valójában a szankciók gyakran több civilt ölnek meg, mint az általuk kísért háborúk, és néha szándékosan a legsebezhetőbbeket célozzák meg.
Az Egyesült Államok felszólítására az ENSZ szankciókat vezetett be Irakkal szemben az augusztusi kuvaiti inváziót követő négy napon belül. 1990. A rövid, január–februári háború után 1991 arra kényszerítette az iraki hadsereget, hogy kivonuljon Kuvaitból (mivel az Egyesült Államok tönkretette Irak víz-, szennyvíz- és áramrendszerét), a szankciók érvényben maradtak, eltörölve minden reményt a szétzúzott ország újjáépítésére. Nagyrészt megtiltották az olaj értékesítését, amely gyakorlatilag Irak egyetlen exportcikke, felaprítva a háború sújtotta ország társadalmi szövetét.
Ezeket a szankciókat csak azután oldották fel, hogy az Egyesült Államok megdöntötte az iraki kormányt 2003.
In 1996, hat év szankció után az akkori U.S. Madeleine Albright ENSZ-nagykövetet megkérdezték a jelentésekről 500,000 gyerekek meghalnak ennek következtében. Anélkül, hogy egy ütemet kihagyna, azt válaszolta:"azt gondoljuk az ár megéri.” Később évekig sajnálatát fejezte ki, amiért ezt mondta, de soha nem kért bocsánatot, amiért olyan intézkedéseket támogat, amelyek hat év alatt félmillió gyermek halálát okozhatják.
In 1998, én vezettem egy kongresszusi küldöttséget Irakba. Amit iraki orvosoktól, egészségügyi dolgozóktól és anyáktól hallottunk, az pusztító volt. A gyerekek és a csecsemők alultápláltságtól szenvedtek, és olyan gyógyítható, víz által terjedő betegségekben haltak meg, mint a kolera és a hasmenés. A szükséges, világszerte elérhető gyógyszerek nem voltak elérhetők Irakban. A Az ENSZ olajat élelmiszerért programja Engedélyezett néhány, de nem elegendő élelmiszert és gyógyszert, de alig engedte meg az infrastruktúra javítását.
Túl gyakran, miután humanitárius szervezetek, társadalmi mozgalmak és oknyomozó újságírók nyilvánosságra hozták a szankciók pusztító hatásait, a szankciók támogatói tagadják a tényeket: "Csak a kormányt célozzák meg.” )"Élelmiszer és gyógyszer még bejuthat.” )"Lehet, hogy nem abban az országban dolgoztak, de más országokban dolgoznak.” Ezen állítások egyike sem helytálló.
A Center for Economic and Policy Research (CEPR) új jelentésének nagy szerepet kell játszania e hamis állítások nyugalmában. )"A gazdasági szankciók emberi következményei” rávilágít az éhség, a betegségek, a kifosztás és a halál brutális valóságára, amelyek oly gyakran széles körű gazdasági szankciók következményei.
Afganisztánban szankciók vannak"éhínségbe kergeti a lakosságot” – írja a CEPR. Venezuelában szankciók vannak"az ország egészségügyi válságának egyik fő mozgatórugója, beleértve a gyermek- és felnőtthalandóság növekedését is.”
Összességében a jelentés - a következő alapos vizsgálatán alapul 32 országspecifikus és országokon átívelő tanulmányok – dokumentumok"figyelemre méltó konszenzus a tanulmányok között abban, hogy a szankcióknak erősen negatív és gyakran hosszan tartó hatásai vannak a célországok legtöbb emberének életkörülményeire.”
A jelentésnek nem kell léteznie. Amint azt megjegyzi, az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának határozata 2014 riadalmat fejezte ki a"az egyoldalú szankciók aránytalan és válogatás nélküli emberi költségeit és a polgári lakosságra gyakorolt negatív hatásait.” Az az állásfoglalás létrehozta az ENSZ különleges előadói posztját"az egyoldalú kényszerintézkedések emberi jogok élvezetére gyakorolt negatív hatásáról.” De szükség van a CEPR-jelentésre, csaknem egy évtizeddel később, mert a háziipar kételyeket ébreszt.
Különösen a 2000s, az akadémikusok, az agytrösztök és a mainstream média megkérdőjelezték a szankciók miatt meghalt emberek számát, különösen Irakban. A Washington Post darab be 2017 trombitált egy jelentést a British Medical Journal (BMJ) vitatva az UNICEF széles körben közölt becslését 500,000 gyermekek. A BMJ jelentése szerint az iraki kormány, amely együttműködött az UNICEF-fel a tanulmányban, szándékosan hazudott. Számos jelentés között eltérések mutatkoztak, de a kormány szándékos hazudozására semmi bizonyíték. ENSZ-főtitkár-helyettes Denis Hallidayben nevezték ki az olajat élelmiszerért program lebonyolítására 1997, szeptemberben lemondott 1998 tiltakozni az ellen, amit ő a"népirtó hatás” a szankciók. Hans von Sponeck, aki Halliday utódja, lemondott 2000 ugyan azért az okért. Egy nappal később az ENSZ Iraki Élelmezési Világprogramjának igazgatója, Jutta Burghardt is lemondott. Nem meglepő módon nem hivatkoztak rájuk a BMJ-jelentésben.
Azok a keményen dolgozó rablók, akik annyira igyekeztek lejáratni a szankciók miatt haldokló gyermekek megdöbbentő számáról szóló jelentéseket, jobban jártak volna, ha megvizsgálják, miért akarta Albright olyan lelkesen igazolni több százezer gyermek halálát – vajon a valós szám 250,000 or 350,000 or 500,000.
Talán ez az új jelentés végre meggyőzi azokat, akik elszánják magukat a brutális gazdasági szankciók igazolására, hogy inkább dolgozzanak azok megszüntetésén. Már rég elmúlt az ideje, hogy elismerjük, a szankciók nem a háború alternatívái, hanem a háború megvívásának módja. Rég elmúlt az idő, hogy véget vessünk nekik.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz