Észak-Kaliforniai könyvkörútja során David Barsamian beszélt Foaad Khosmoodnak 2007-es iráni útjáról és legújabb, Irán célpontja című könyvéről. A könyv megbeszéléseket tartalmaz Noam Chomskyval, Ervand Abrahamiannal és Nahid Mozaffarival. Az interjú végén a kiadó engedélyével két rövid részletet közölünk a könyvből.
Foaad Khosmood: Meséljen nekünk iráni utazásáról. Miért mentél? Mit reméltél elérni, és sikerült?
David Barsamian: Két hétig voltam Iránban. Valójában részt vettem a Fajr nemzetközi filmfesztivál 25. évfordulóján. És ott találkoztam néhány iráni hősemmel, mint Majid Majidi, Jafar Panahi, Bahman Ghobadi és más filmesek. Nagyon izgatott voltam, hogy ott lehetek. Mint tudják, Irán a világ egyik legkifinomultabb és legfejlettebb filmiparával rendelkezik. Terveztem a Targeting Iran című könyvem kiadását is, és úgy éreztem, hogy ottlétemmel hitelességet és hitelességet ad majd a munkának, amikor szemtanúk tapasztalatairól számolhatok be.
FKh: Kivel beszéltél?
DB: mindenféle emberrel beszéltem. Beszélgettem iszlamistákkal, olyanokkal, akik támogatják az iráni rezsimet. Az volt a véleményük, hogy igazolták őket. Emlékszel, azt mondtam a beszédemben, hogy figyelmeztették Khatamit, hogy ne foglalkozzon az amerikaiakkal, és csak megalázzák és megsértik.
Beszélni akartam a diákokkal. Irán nagyon fiatal ország. 70 millió ember él, a lakosság kétharmada 30 év alatti. Ez azt jelenti, hogy nem emlékeznek a sahra. Nem emlékeznek az 1979-es iszlám forradalomra. A főiskolákon és egyetemeken a hallgatók 65%-a nő. A nők politikailag, kulturálisan és társadalmilag nagyon aktívak Iránban.
FKh: Hogyan vette fel a kapcsolatot az iszlamistákkal és az intézményi szereplőkkel?
DB: nem volt nehéz. Mindenhol ott voltak. Sokan közülük a Fajr filmfesztiválon voltak, ami azt illeti. Találkoztam egy új médiakezdeményezéssel is, amelyet a kormány indított el „PRESS TV” néven, és az iráni szempontokat igyekezett szélesebb közönséghez eljuttatni.
FKh: Ez olyan, mint egy Al-Dzsazíra Iránnak?
DB: Igen, kivéve, hogy nem olyan érdekes és nem olyan jól sikerült, mint az Al Jazeera. Ez azért lehet, mert új, és még mindig találják a lábukat. Még csak 6 hónapja van adásban. Az Al Jazeera sokkal hosszabb múltra tekint vissza, és sokkal szélesebb követői hálózattal rendelkezik az arab világban.
FKh: Mi van az új könyvedben? Mit tudsz megosztani velünk ezzel kapcsolatban?
DB: A könyv, Irán célpontja egy általam írt esszéből áll. Ez érinti az iráni történelem fontosságát, mind a múltban, mind a jelenben, az Egyesült Államok és Irán közötti kapcsolatok fontos pillanatait.
A könyv elsősorban amerikaiaknak íródott. Három fejezetből áll, az egyikben Noam Chomsky látható, aki a híres MIT professzor és a vezető amerikai disszidens. Chomsky az Egyesült Államok Iránnal való kapcsolatáról beszél. Azt mondja például, hogy Iránnak joga van az uránt dúsítani, amiről nem túl gyakran esik szó. Arról is beszél, hogy a CIA 3-ban megdöntötte Mohammad Mussadegh-t, ami tönkretette a demokráciát Iránban, és végül az 1953-es, 1979-as eseményekhez vezetett.
Egy másik fejezetben Ervand Abrahamian látható, aki a New York-i City University történelemprofesszora. Sokan Irán legkiválóbb tudósának tartják. Irán belső politikai struktúrájáról beszél, ami nagyon szokatlan. A legtöbb amerikai egyáltalán nincs tudatában annak, hogy például nem az ország elnöke a legfelsőbb vezető; hogy ő maga válaszol egy magasabb hatóságnak, amelyet ők „rahbarnak” neveznek.
A legfelsőbb vezető válaszol a klerikusok egy csoportjának, akik őt választják. Így végül Ahmadinezsádnak, aki természetesen az Egyesült Államok kétnapos ellensége, felelnie kell a legfelsőbb vezetőnek. Abrahamian a belső iráni struktúra és keret azon vonatkozásairól beszél.
Az utolsó fejezetben Nahid Mozaffari, egy briliáns iráni nő látható, aki jelenleg New Yorkban él, és Irán nagyszerű kulturális eredményeiről beszél, nemcsak történelmi, hanem kortárs kultúráról is.
Olyan költőkről beszél, mint például Ahmad Shamlu, aki néhány évvel ezelőtti halálakor több mint százezer iráni tisztelte őt. Amikor meglátogattam a karaji nyughelyét, sok friss virágot láttam a sírjára helyezve, jelezve, hogy továbbra is sokan járnak oda emlékének tisztelni.
Beszél egy fontos iráni feminista költőről, Forough Farrokhzadról is, aki néhány évvel ezelőtt meghalt egy autóbalesetben, de még mindig nagyon nagy befolyása van Iránban.
Az ilyen dolgok, az ellenállás és a kultúra metszéspontja, a művészet, a költészet, az irodalom, a film, mindezen szempontok…. jóllehet Irán 1979 óta iszlám rezsim alatt áll, kulturálisan nagyon élénk, gazdag és sokszínű munkát hoz, amely szerintem megérdemli a figyelmünket.
FKh: Milyen hozzáállással találkozott az Egyesült Államokkal kapcsolatban Iránban?
DB: Hát persze, hogy vegyes. Az iszlamisták természetesen meglehetősen ellenségesek az Egyesült Államok politikájával szemben. Ám mindent összevetve azt tapasztaltam, hogy az irániak szinte kivétel nélkül diplomáciai kapcsolatokat akarnak kialakítani az Egyesült Államokkal, normális kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat akarnak kialakítani az Egyesült Államokkal.
Az amerikai kultúra továbbra is nagyon népszerűnek tűnik Iránban. Ha valaki végigsétál Teheránban a Valiasr utcán, ha ez jelzi, a járdákat teljesen beborítják a legújabb hollywoodi filmek DVD-i, valamint a könyvek és az amerikai zenei CD-k.
Tehát az amerikai kultúra ezen aspektusa még mindig nagyon erős Iránban. Természetesen nem látni ilyesmit Ghomban, Irán vallási fővárosában, de ki tudja, mi folyik a csador mögött, tudod?
Nagyon sok fiatalt ismertem meg. Több egyetemre jártam. Ott voltam az eset után, amikor Ahmadinezsád az Amir Kabir Egyetemen volt. Ez decemberben volt. De nemrég Daneshgah Teheránban (Teheráni Egyetem) nem tudott kiszállni az autójából. Verbálisan bántalmazták. Voltak táblák, amelyek azt mondták, hogy „nem szívesen látjuk”. Emlékszem egy táblára, amelyen ez állt: „Irán fasiszta elnökét nem látják szívesen az egyetemen”, vagy erre utaló szavakat.
Szerintem ennek nagy része az országon belüli rossz gazdasági helyzettel is összefügg. Óriási a munkanélküliség. Ahmadinezsádot 2005-ben választották meg egy olyan platformon, amely az átlagos irániak mindennapi életének javítását célozta meg, több szolgáltatást és létesítményt biztosítva számukra. Ez nem igazán történt meg, és a nemzetközi területekre való átkanyarodása, azt hiszem, rendkívül népszerűtlenné tette ma az országban.
Találkoztam néhány hallgatóval az egyetemen, akik azt mondták, hogy nem holokauszt-konferenciákra van szükségünk, hanem munkahelyekre. Arra a szerencsétlenül járt konferenciára utalt, amely óriási kudarc volt és csapást mért Irán hírnevére, olyan embereket hozott magával, mint David Duke az Egyesült Államokból és Robert Faurisson Franciaországból és mások… 5 induló szállodában helyezték el őket, és felrakták ezt. konferencia. Nem erre van szükségük az embereknek Iránban. Gazdasági jövőre van szükségük. Szükségük van szolgáltatásokra és hasonlókra. A kormány nem vesztegeti idejét és pénzét az ilyen tevékenységek folytatására.
Láthatóan azt kell mondanom, legalábbis ami a plakátokat, óriásplakátokat és hasonlókat illeti, úgy tűnik, hogy Irán nagy támogatást élvez az atomsorompó-szerződés értelmében az urándúsításban. Mindenhol hallani a szlogeneket: Jogunk van ezt megtenni, és senki sem mondhatja meg nekünk, hogy ne tegyük.
Így lett, a probléma az interferencia problémája lett. Mivel történelme során annyiszor avatkoztak bele és avatkoztak bele, sok iráninak nem áll jól az a gondolat, hogy nyugati, fehér emberek, többnyire keresztények mondják meg Iránnak, mit tegyen.
FKh: Hogyan értelmezi az Irán és az Egyesült Államok közötti helyzetet? Mit tehet Irán az Iránnal vívott háború esetén?
DB: Nos, jelentős értékekkel rendelkeznek Afganisztánban, ahol a lakosság fele beszél fársziul, és a többiek talán 20-30%-a érti. Hosszú kulturális és civilizációs kapcsolataik vannak Afganisztánnal. Természetesen sok amerikai katona van ott. Viszonylag könnyű célpontok lennének Irán és Irán szövetségesei számára.
Afganisztánban számos fő hadúr, köztük az Északi Szövetség körüli Pandzshir-völgyben lévők északkeleten, valamint Heratban, amely közvetlenül az iráni határ mentén található. Az egyik legnagyobb háborús urat Ismail Khannak hívják. Nagyon erős kapcsolataik vannak Teheránnal, így aktiválhatóak lehetnek az amerikai és a NATO-erők elleni csapásra.
Ráadásul Irak Irán nyugati határa mentén fekszik. És Iránnak számos eszköze és szövetségese van Irakban. Valójában a nagy politikai pártokat, valamint a politikai vezetőket, köztük Ibrahim Jafari volt miniszterelnököt és Nuri al-Maliki jelenlegi miniszterelnököt Teherán védte az 1980-as években. Itt született meg Teheránban a Dawa party. Ugyanez igaz Abdulaziz al-Hakimra és az Iraki Iszlám Forradalom Legfelsőbb Tanácsára. Ezt a pártot Irán is szó szerint támogatta Szaddám Husszein uralma alatt.
Irán másik stratégiai előnye, hogy a Hormuzi-szorostól északra fekszik, amely mindössze 30 mérföld széles. Iránnak nem lenne túl nehéz aknákat fektetni vagy elsüllyeszteni az egyenes vonalakon áthaladó hajókat, ami azonnali hatást gyakorolna az olaj világpiaci árára, felfelé katapultálva azokat.
Tehát Irán sok kárt okozhat. Irán nem egy olyan banánköztársaság, mint Grenada, El Salvador vagy Nicaragua, amelyet az Egyesült Államok egyszerűen becsaphat.
FKh: Szóval, mi a motiváció Washington Irán elleni szablyájának hátterében?
DB: Nos, a fő motiváció az, hogy megmutassuk a világnak, hogy aki szembeszáll az Egyesült Államokkal, azt megbüntetik. Ezt nem fogják elviselni. Ez Irán alapvető bűne: nemet mond Washington hegemóniájára.
FKh: Tehát nem „beavatkozás”, nem „beavatkozás Irakba”, nem „nukleáris fenyegetés”, amiről folyamatosan hallunk?
DB: Nem, ezek csak kifogások. A stratégiai okról beszélek, ami az imént leírt. Az Egyesült Államok világ feletti hegemóniájának, valamint uralmának és ellenőrzésének fenntartása érdekében minden olyan államot kijelölnek, amely nemet mond Washingtonra. Az olajban és földgázban különösen gazdag állam pedig még jobban vonz az Egyesült Államok felé.
Arra is emlékszel, hogy a sah Amerika erős embere volt a régióban. Tehát a sah úgynevezett „elvesztése” nagy csapást mért az Egyesült Államok közel-keleti birodalmi érdeklődésére. Soha nem fogadták el az iszlám forradalmat. Mindig próbálták visszafordítani. Most úgy gondolom, hogy a katonai erőket úgy helyezik el, hogy jelentős bombázási kampányt hajtsanak végre Irán ellen.
A legutóbbi Pentagon háborús előirányzatokról szóló törvényjavaslatban több tízmillió dollár szerepelt új bunkerromboló bombákra, amelyeket – és itt idézek – „sürgősen kértek a helyszíni tisztek a színházban”. Ez a Pentagon beszéde: „Színház” azt jelenti, hogy a Közel-Keleten.
Nos, az USA teljesen ellenőrzi az eget Irakban és Afganisztánban, miért lenne szükségük ilyen hatalmas bunkerromboló bombákra? Mellesleg az energia szinte atomenergia, nem egészen. A pusztító képességét tekintve ez nagyon közel áll egy kis hozamú atomfegyverhez.
Ezt egyértelműen Irán elleni használatra szánták. Három repülőgép-hordozó harci csoport található a Perzsa-öbölben közvetlenül Irán partjainál. És azt hiszem, Washington le akarja tanítani Iránt, és úgy gondolom, hogy ennek nagyon szörnyű és katasztrofális következményei lesznek.
FKh: Kik az imperialisták az Egyesült Államok kormányában? Ők demokraták? Republikánusok? Hogyan irányítják az Egyesült Államok politikáját?
DB: Nos, nem az Egyesült Államok külpolitikájával kapcsolatos kérdések… a stratégiai kérdésekben nincs különbség a republikánusok és a demokraták között. Az egyetlen különbség a taktikában van. Tehát az a tény, hogy ezek az emberek azt hiszik, hogy az Egyesült Államok uralja a világot, és a világ bármely országába beavatkozhat, ezek beágyazott gondolatok. A nézeteltérések a taktikából fakadnak. Hogyan hajtja végre a politikát annak érdekében, hogy elérje ezeket a stratégiai célokat, az olaj uralmát és a világ irányítását? Tehát az ilyenfajta ötletek olyan mélyen beágyazódnak a politikai rendszerbe.
De mi a vita? A vita folyik hogyan és a amikor katonai erőt kell alkalmazni Irán ellen. Senki sem állítja, hogy ez súlyos háborús bűn lenne. Hogy Irán nem fenyegeti az Egyesült Államokat, hogy az Irán elleni támadás súlyosan megsértené az ENSZ alapokmányát és a nemzetközi jogot. Még csak senki sem mondja ki ezeket a szavakat.
FKh: Mit üzen a háborúellenes mozgalomnak? Hallottam, hogy a HR 333-ról, a Cheney-féle felelősségre vonásról szóló határozatról beszélt, de valóban ez a legjobb stratégia, amit a háborúellenes mozgalomnak szorgalmaznia kellene?
DB: Nos, ez egy stratégia. Szerintem ez egy nagyon praktikus dolog. Noha a szavazatok nincsenek ott, hogy ténylegesen vád alá helyezzék az elnököt a Házban, majd tárgyalást tartsanak a Szenátusban… és mellesleg az alelnököt, de úgy gondolom, hogy a bevezetésével elrettentené az Irán elleni fellépést.
Szóval szerintem ez egy nagyon fontos dolog, amin az emberek dolgozhatnak. Úgy gondolom, hogy a felelősségre vonás pusztán a levegőben lehelő lehelete kiegyenlítő hatással lesz a birodalmi háború menetére. És az embereknek írniuk, demonstrálniuk és beszélniük kellene Ana Eshoo-val, Nancy Pelosi-val és Tom Lantos-szal. Ez három fontos kongresszusi ember e területről.
Az emberek néha elcsüggednek, és azt gondolják, hogy fel kellene adniuk, hogy nincs remény, a hangjuk nem számít; a szavazatuk nem számít stb.. Szerintem ez nagyon ostoba hiba lenne a polgároktól.
FKh: Mi a véleménye a szankciós beszédről? ENSZ-szankciók és egyoldalú…
DB: Nos, az egyoldalú szankciók súlyosan megsértik az ENSZ alapokmányát, és illegálisak, és ilyennek kell tekinteni őket. Az Egyesült Államok, mivel uralja a világot, egyoldalúan vezethet be szankciókat.
Ami az elmúlt hónapokban nyugtalanító volt, az az, hogy Európa mennyire megátalkodott az Egyesült Államokkal szemben Irán kérdésében. Azt hittem, sok európai nemzet elvi álláspontot képvisel Irakkal kapcsolatban, de most Iránnal kapcsolatban úgy tűnik, hogy megfelelnek az Egyesült Államoknak.
Talán Merkel megválasztása Németországban Schroeder helyére, Sarkozy pedig Franciaországban Chirac helyére… úgy tűnik, sokkal jobban belemerültek az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos politikájába, és alárendelték magukat Washingtonnak.
Nézd, az USA-nak 1980 óta, a túszejtő válság óta vannak szankciói Irán ellen. Tehát ez nem újdonság. Alapvetően ez pillanatnyilag egy kis kényelmetlenséget okoz. Ez kellemetlenséget okozott az irániak és az iráni üzletemberek számára. De tudod, hogy az öbölben van offshore bankszámlájuk.
Amikor Iránban voltam, ott voltam a forradalom 22 Bahman ünnepségén. Elmentem a Meydaneh Azadiba. Ahmadinezsád ott volt, és ott voltak a szokásos „Marg bar Amrika” szlogenek. Az egész teljesen mesterségesnek tűnt számomra. Csak a soraikat mondták, nem volt szenvedély. Nem volt benne hevület. Úgy érzem, a forradalom elhalt, elvesztette ízét, és az emberek csak átmennek a mozgásokon. De ha megindul a konfrontáció, nem haboznak megvédeni hazájukat a nacionalizmus miatt; mert törődnek Iránnal.
Azt hiszem, Shirin Ebadinak, aki 2003-ban Nobel-békedíjas volt, igaza van. Azt mondta, súlyos hiba lenne, ha az Egyesült Államok megtámadná Iránt. Ez csak megszilárdítaná a rezsim támogatását. És ez veszélyeztetné az Iránon belüli demokrácia mozgalmat is.
Iránban van egy mozgalom, amely változtatni akar az ország kormányzati rendszerén. De nem akarják, hogy Washingtontól rákényszerítsék. Azt akarják, hogy iráni legyen. Azt akarják, hogy iráni íze legyen, nem amerikai.
FKh: Ön a reformmozgalomról beszél.
DB: Jobb. Valamiféle nyitást akarnak nyugat felé. Véget akarnak vetni ennek a konfrontatív, ellenséges helyzetnek. Természetesen aláásta őket az Egyesült Államok külpolitikája. Nem csak Shirin Ebadi, hanem Akbar Ganji mondta ezt. Mások is ezt mondták.
Minden alkalommal, amikor az USA fokozza harcias, agresszív nyelvezetét Iránnal szemben, belpolitikai szigorítások következnek be, és egyre több elnyomás történik az országban. Mert a kormány bizonytalannak érzi magát, és mindenkit, aki másként gondolkodik, úgy azonosítja, mint aki valamilyen módon támogatja Washingtont, ami egyáltalán nem így van, de láthatja, hogy ez a szindróma hogyan állandósítja magát.
FKh: Mi a megoldás?
DB: Egy szó: őszinteség. A hazugságnak véget kell vetni. A propagandának véget kell vetni. Világosan kell beszélnünk Izraelről és az olajról. Túl sok a hazugság, túl sok a trükk.
Minden a „szabadság” és a „demokrácia” és a „szabadság” alá van temetve. Ezek propagandisztikus szlogenek, amelyek az Egyesült Államok külpolitikájának valódi szándékait takarják, ami a Közel-Kelet uralma, Izrael védelme, bármi legyen is, és a világ olaj- és földgázkészleteinek ellenőrzése.
David Barsamian az Alternative Radio díjnyertes alapítója és igazgatója (www.alternativeradio.org). Februárban visszautazást tervez Iránba. Foaad Khosmood a ZNet közreműködő szerkesztője.
Részletek a Target Iranból a City Lights kiadók engedélyével reprodukálva:
1. Noam Chomsky az Egyesült Államok Irán elleni fenyegetéseiről és szankcióiról:
„Az Egyesült Államok mércéje szerint Iránnak terrorcselekményt kellene végrehajtania az Egyesült Államokban. Valójában az Egyesült Államok szabványait elfogadva követelnünk kell, hogy ezt tegyék. Sokkal nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint bármi, amit Bush vagy Blair valaha is megidézett, és ez állítólag felhatalmazza azt, amit előrelátó önvédelemnek neveznek, nevezetesen a támadást. Nem bombázhatják az Egyesült Államokat. Mást is tehetnének. Természetesen ez teljesen felháborító, de ez csak elárul valamit az amerikai-brit szabványokról. Európa azonban nem teljesítette az alku felét. Nyilván az Egyesült Államok nyomására meghátrált. Nem tett ajánlatot a biztonsági garanciák nyújtására. Nem sokkal később Irán visszalépett az alkutól.
Ez elvezet minket a jelenhez, ahol Európa nem hajlandó megfelelni az alkunak; az Egyesült Államok és Izrael folytatja, sőt kiterjeszti az iráni biztonságot fenyegető súlyos fenyegetéseket; és Irán, nem tudjuk. Visszatértek az urándúsításhoz, és nem tudjuk, milyen célokra. Senki sem akarja, hogy Irán atomfegyverhez jusson. Ha valódi érdek lenne ennek megakadályozása, akkor az történne, hogy csökkentené azokat a fenyegetéseket, amelyek valószínûsítik, hogy elrettentésként kifejtik azokat; végrehajtani a megkötött alkut; majd Irán integrálása az általános nemzetközi gazdasági rendszerbe; szüntesse meg a szankciókat, amelyek az emberek, nem pedig a kormány nyeresége; és csak vigye be őket a világrendszerbe. Az USA visszautasítja. Európa azt teszi, amit az USA parancsol nekik.
Az egyik probléma, amellyel az Egyesült Államok szembesül, az, hogy Kína nincs megfélemlítve. Ezért fél az USA annyira Kínától. Az első oldalakon a következő címeket látja: „Mennyire veszélyes Kína?” Az összes nagy atomhatalom közül Kína volt a legvisszafogottabb a támadófegyverek fejlesztése terén. De Kína ijesztő, mert nincs megfélemlítve. Európa meghátrál, Kína pedig nem. Az Egyesült Államoktól megijedő európai vállalatok visszaléptek az iráni befektetésektől, de Kína csak továbblép. Ezért retteg annyira az USA Kínától. Ha te vagy a maffia, és valaki nem fizet védelmi pénzt, az ijesztő, különösen, ha nem tudsz ellene tenni semmit."
- Irán célpontja, 37-38. oldal
2. Ervand Abrahamian az iráni történelem relevanciájáról:
„Ez a fajta washingtoni előfeltétel teljesen figyelmen kívül hagyja az iráni történelmet. Irán történelme az elmúlt 150 évben az idegen imperializmus elleni küzdelem története volt. És a történelem során a birodalmi hatalmak, különösen Nagy-Britannia, folyamatosan ultimátumokat fogalmaztak meg Iránnak. Az iráni történelemben az ultimátumoknak alávetett iráni politikusokat nemzeti árulónak, a behódolást megtagadó nemzeti vezetőket pedig mindig hősnek tekintették. Még ha veszítettek is, hősnek tartották őket.
Tehát a jelenlegi iráni válságot a Mossadegh-vel történt olajállamosítási válság megismétlésének tekintik, és az irániak párhuzamot vonnak az 1951-53-as Iránnal, amikor Irán önellátó, önmagát tisztelő nemzet akart lenni, és szuverenitással rendelkezni. erőforrásai felett. Az amerikaiak és a britek ezt az ultimátumot ajánlották fel: ha nem adod fel az olajat, el fogunk pusztítani. Mossadegh pedig hős volt; bár nem járt sikerrel, kiállt a nemzeti jogok mellett.
Az irániak is hasonlót látnak, csakhogy most a nukleáris technológia kérdése. Ha visszatekintünk a huszadik századra, az iráni történetírásban egy részleges mítosz az, hogy Irán nem tudott vasutat fejleszteni, mert a brit és az orosz imperializmus ezt nem engedte meg. Valahányszor Irán vasutat akart építeni, ami akkoriban a technológia élvonala volt, a birodalmi hatalmak közbeléptek, és azt mondták: „Nem, nem vagy elég jó, nem vagy elég fejlett ahhoz, hogy vasutat létesíts.” Ez most beválik. A nukleáris technológia kérdésében az az érv, hogy Iránnak tényleg nincs szüksége rá, vagy Irán nem elég érett ahhoz, hogy nukleáris technológiával rendelkezzen.”
- Irán célpontja, 116-117. oldal
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz