Vlagyimir Putyin azzal, hogy Oroszországban „részleges” mozgósítást hirdetett, legalább egy dolgot elért: a társadalom végre felismerte, hogy háborús állapotba került. Valójában az elnök néhány perc alatt nemcsak azt a társadalmi szerződést semmisítette meg, amely uralma több mint két évtizede működött az országban, hanem saját propagandájának minden munkáját is semmissé tette az elmúlt 7 hónapban. konfliktus Ukrajnával.
A mozgósítás meghirdetéséig a társadalom nagy része nem is gondolt a háborúra, és mondhatni nem is tudott róla. Természetesen a propagandisták szó szerint minden nap tomboltak a tévében, az interneten pedig heves harcok folytak az ukrajnai hadművelet támogatói és ellenzői között. De az apolitikus orosz társadalom nem sok érdeklődést mutatott ez iránt; a legtöbben nem néznek politikai televíziós műsorokat, és nem olvasnak politikai oldalakat sem, legyenek azok ellenzéki vagy kormánypártiak. Valahol a háttérben csatákról, veszteségekről szólnak az információk, de ez nem más, mint a hétköznapok zajai, amelyek a megszokott módon zajlanak.
Szeptember 21-én a helyzet gyökeresen és visszafordíthatatlanul megváltozott. Megjött a tudatosság, és ezzel elkezdődött az ellenállás. Persze lehet felháborodni azon, hogy az oroszok csak akkor reagáltak Ukrajna tragédiájára, amikor az végre közvetlenül érintette őket. De végül is az amerikai társadalomnak több évbe telt, mire a közvélemény reagált a vietnami háborúra.
A háború valójában nemcsak a köztudat részévé vált, hanem a közélet és a magánélet meghatározó tényévé is vált. A bejelentésre az első válasz a mozgósítás elől való tömeges kijátszás volt. A Putyin beszéde utáni napokban az országot elhagyó fiatalok száma jóval meghaladta a mozgósításra szándékozókét (persze, ha az egyértelműen alábecsült hivatalos adatoknak akarunk hinni). A határon átlépők száma megközelítette a 300,00 ezret, több mint kétszer annyi refunyikok ahogy Ukrajnában vannak katonák. És ezek csak azok, akik a szomszédos államokba kerültek. Emberek végtelen tömegei gyűltek össze Kazahsztán és Grúzia határán. Személyes közlekedéssel, kerékpárral és robogóval, akár gyalog is távoztak. A határ túloldalán, Kazahsztánban sok önkéntes találkozott az érkezőkkel és segített nekik. Nem ez az első alkalom, hogy Kazahsztán tömegesen érkeznek emberek Oroszországból – mindig is voltak száműzetések, evakuáltak és telepesek. Ugyanakkor fiatalok ezrei maradtak Oroszországban, de elkerülték a toborzóállomások karmai; néhányan az erdőbe mentek, néhol pedig katonai sorozóhivatalokat és adminisztratív épületeket gyújtottak fel.
A toborzóállomásokra érkezőknek sem kedveznek a hírek. Bár voltak utalások egy millió vagy akár 1.2 millió ember toborzásának titkos tervére, erre a következő hónapokban nincs mód. Várhatóan a hivatalosan meghirdetett 300,000 ezres helyett 140,000-150,000 ezret tudnak majd lehívni. De még ez is túl sok, tekintve az infrastruktúra, az államszervezet és az ipar jelenlegi állapotát. A honvédség és a tisztségviselők már több mint százezer új hadköteles beérkezését követően nem tudják sem megfelelően ellátni őket minden szükségessel, sem harcképes egységekbe szervezni, sem korszerű fegyverekkel felszerelni, de még a harci műveletek helyszínére sem szállítani. . Körülbelül 50,000 XNUMX embert kell elosztani az aktív egységek között. Hogy a front mennyire erősödik meg egy ilyen utánpótlástól, az nagy kérdés. Esetleg csökkenhet, különösen, ha az újonnan érkezők a hátország hangulatáról adnak információkat a katonáknak. Sem képzettség, sem harci tapasztalat hiányában a harcoló hadseregbe mozgósított személyek inkább teherré, mint segítséggé válhatnak.
De a hadműveleti színteren kívüli újoncok tömegének problémája sokkal nagyobb lesz. Az újonnan mozgósított személyeket valahol hátul kell tartani, szétszórva a kiképzőtáborokban és laktanyákban szerte az országban. Tétlen ülnek, vagy értelmetlen, rosszul szervezett kiképzésen mennek keresztül, mert nincs elég felszerelés, hozzáértő oktató vagy parancsnok. A behívott tisztek egyrészt alkalmatlanok, másrészt még a rendfokozatoknál is pesszimistábbak. Szemléltető példa került előtérbe a Penzában mozgósítottak közötti harc formájában, amely azután kezdődött, hogy az egyik tiszt a háború folytatásának borús kilátásairól beszélt.
Bár a regionális hatóságok kétségbeesetten próbálnak mindent megtenni a rend fenntartása érdekében, úgy tűnik, ez nem jár sikerrel. A férfiutánpótlás valószínűleg nem teljesül, már most látszik, hogy szinte a teljes parancsnoki láncban kudarcok következnek be, és hamarosan kezdődik az igazi baj. A magukra hagyott, rosszul felszerelt és motiválatlan egységek (pontosabban bandák) fejfájást okoznak a katonai és polgári hatóságoknak. Az irányítás és a fegyelem fenntartása hatalmas erőfeszítést igényel, de még senki sem gondolt arra, hogyan valósítsa ezt meg. Az ország minden részéről érkeznek hírek ittasságról, verekedésről, a felettesek utasításainak megszegéséről. Az embereket gyakran fizikailag sehol sem lehet elhelyezni. Stadionokat, pihenőházakat, sportbázisokat használnak. Néha nyílt terepen landolnak embereket.
A mozgósított tömeg már fenyegetést jelentett, de nem az ellenség számára. Tudniillik, 1917-ben a cári rezsim halálos csapását nem a forradalmárok mérték, hanem a hátsó alakulatok, amelyek nem akartak (sőt nem is képesek) a frontra menni.
A tartományokban az ellenállás aktívabb formákat ölt. A tiltakozó akciókat Dagesztánban, Jakutföldön, Tyvában tartották, és fokozatosan egyre több régióban jelentek meg. Lényeges, hogy Dagesztán volt, ahonnan sok szerződéses katona indult a különleges hadműveletre, és bizonyult a tüntetés epicentrumának. De a helyzet az, hogy a katonai szolgálat népszerűségét ebben a régióban nem a hűség, hanem az emberek szegénysége magyarázza. És most a társadalmi és a nemzeti tiltakozás egyesítette őket.
Gyakran írják, hogy a mozgósítás a kis népek népirtását jósolja. Valójában a tisztviselőket nem a jakutok, burjátok, tuvánok vagy avarok sorsa érdekli, hanem csak a mutatók. A neten keringő információk szerint a hatóságok a nagyvárosi elégedetlenségtől tartva fő erőfeszítéseiket a vidéki területeken és a városi kistelepüléseken a mozgósításra fordítják. De éppen ott koncentrálódik a kis népek képviselőinek jelentős része, akiknek a létszámukhoz képest aránytalan mértékben kell elviselniük a mozgósítás nehézségeit. Egyszóval, ha senki nem akar népirtást szervezni, a bürokratikus pánik miatt az valahogy magától is kiderülhet.
A dagesztáni zavargások megmutatták, hogy az ilyen cselekedetek nem történnek következmények nélkül. Igaz, Mahacskalában nem volt különösebben nagy a tüntetők száma (abszolút számban Moszkva és Szentpétervár sokkal nagyobb tömegjelleget ad a tiltakozásnak). De fontos, hogy a tömegben (amelyben egyébként oroszok is voltak) többséget alkotó dagesztáni nők rendkívül határozottnak, sőt agresszívnek bizonyultak. A rendőrök viszont összezavarodtak. A nemzetőrség a szomszédos állam fővárosaiban vagy az orosz csapatok által megszállt területein összpontosul, biztosítva a népszavazást. A biztonsági erőkből tehát elemi hiány van.
Egyelőre nem világos, hogy a dagesztáni tüntetés egyszeri kitörés volt-e, vagy egy nagy megmozdulás kezdete. Ha a dagesztáni események alakulnak ki, akkor a hatóságoknak a geopolitikai konfliktusokról a saját polgáraikra kell fordítaniuk figyelmét, akik a legnagyobb problémát okozhatják.
Az a tény, hogy a mozgósítás végül eltemette a „putyini társadalmi szerződést”. amely az emberek politikai passzivitását feltételezte cserébe azért, hogy a hatóságok hajlandók voltak ránk is hagyni filiszteri életünket békében élni, nem csak a lusták hagyták jóvá. De most, amikor ez a szerződés összeomlott, egy másik kérdés merül fel: hogyan fog működni egy olyan társadalom, ahol a társadalmi kapcsolatok évtizedek óta aláástak, ahol nincs kultúra és szolidaritási tapasztalat. Hogyan fognak cselekedni az emberek, ha hirtelen és akaratlanul ráébrednek a politikára és a civil tevékenységre?
Dagesztán megmutatja nekünk az egyik lehetőséget, hogy mi történjen ezután. Valószínű, hogy lesznek más lehetőségek is. Mindenesetre a társadalom már nem lesz olyan, mint szeptember 21-e előtt. Oroszország nem akart felállni, sem a COVID-járvány miatt, sem február 24-én, sem a szeptember eleji hírek miatt. Ám az uralkodó körök felelőtlen döntéseikkel mégis megtalálták a fordulópontot. Az ország végre felébredt.
Hogy a hatóságok képesek-e megbirkózni a helyzettel, azt a közeljövő megmutatja. Az orosz hatóságok egészen mostanáig elképesztő képességről tettek tanúbizonyságot, hogy megússzák, kimásszanak a legmélyebb gödrökből is, amelyeket maguk ástak. Igaz, a saját döntéseik által kiváltott legújabb válságból kikerülve minden alkalommal megbizonyosodtak sebezhetetlenségükről, és azonnal új gödröt kezdtek ásni. Előbb-utóbb túl mélyre ásnak.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz