Forrás: Orosz Ellenvélemény
Az ukrajnai különleges hadműveletet Putyin és környezete a politikai helyzet megfordítására szánta. A Kreml stratégáit a legkevésbé sem érdekelte a luganszki és donyecki emberek sorsa, de még Ukrajna jövője sem. Történelmi zsákutcában, amikor nem volt mód a gazdaság fellendítésére, a növekvő problémák terhével való megbirkózásra vagy a szakadékba gördülő jóváhagyási arányok emelésére, nem találtak jobb módot arra, hogy minden problémájukat egyszerre oldják meg, csak egy kis győzelmes háború – klasszikus hiba, amelyet a kormányok követnek el, amikor nem állnak készen a sürgős és elkerülhetetlen reformok megkezdésére.
Az ellenségeskedés kitörése végzetes lépés volt, amely visszafordíthatatlanul megváltoztatta a helyzetet, de nem úgy, ahogy azt a Kreml várta. Ez egy olyan szerencsejáték volt, amely csak akkor működhetett volna, ha Ukrajnát 96 óra alatt legyőzik, amivel láthatóan számoltak. De Ukrajna már nem ugyanaz, mint 8 évvel ezelőtt. Nyilvánvalóan nem volt B-terv. Nem készültek elhúzódó fegyveres harcra ellenséges területen.
Hiába sikerülne a szomszédos ország megszállása, lehetetlen lenne megkapaszkodni. Németországban a második világháború végén a szövetséges és a szovjet erők aránya hozzávetőleg 90 katona jutott 1,000 helyi lakosra. Ukrajna esetében az oroszoknál 4 helyi lakosra legfeljebb 1,000 katona jut. Ukrajna hatékony megszállása érdekében ezt legalább 20-szorosára kell növelni! Az orosz hadseregnek nincsenek ilyen erői.
A villámháború elbukott, és Oroszország kemény konfrontációba kerül nemcsak az egyesült Nyugattal, hanem gyakorlatilag az egész világgal. Még Kína is, amelynek segítségét egyesek talán naivan remélték, a legcsekélyebb szánalmat sem mutat rajtunk, ehelyett cinikusan profitál a nehézségeinkből.
Lényeges, hogy a NATO határainktól való eltávolításának ürügyén megindult ellenségeskedések már az ellenkező eredményre vezettek: két szomszédos országunk – Svédország és Finnország – úgy döntött, hogy feladják semleges státusukat. Ráadásul Finnországban ez a nép kérésére történt. Most a NATO, ha kívánja, rakétákat telepíthet néhány tíz kilométerre Szentpétervártól. Az Ukrajna semlegességére vonatkozó követelmények értelmüket vesztették. A NATO máris közelebb került Oroszországhoz, mint akkor lenne, ha Kijev csatlakozna; a finn határtól Szentpétervárig a távolság többszöröse, mint Harkovtól Moszkváig.
És vegye figyelembe, hogy Ukrajna esetében február 24-e előtt attól tartottak, hogy az ország „potenciálisan” csatlakozik az észak-atlanti szövetséghez, amely lehetőség diplomáciai és politikai intézkedésekkel még ellensúlyozható. Finnország és Svédország esetében ez az ukrajnai ellenségeskedések hátterében már valósággá vált. Mindkét ország, amely évtizedekig gondosan őrizte semleges státuszát, az Ukrajnára ért csapások után úgy döntött, hogy felhagy ezzel. Méltó „eredménye” a különleges hadműveletnek!
Mindez a külpolitika teljes összeomlását és az elmúlt 30 évben követett gazdasági irányzat kudarcát egyaránt jelzi. Most learatjuk a pénzügyi és nyersanyaggazdaság fejlődésének, az ipartalanításnak és a privatizációnak a gyümölcsét. Import alkatrészek nélkül még a védelmi szektor sem képes stabilan működni. A Kreml propagandistái olyan történetekkel vigasztalhatnak minket, hogy minden a legjobb, most elkezdjük fejleszteni az ipart, támogatjuk saját technológiáinkat és erősítjük a hazai piacot (ugyanezt a szankciók első köre után is ígérték). Mindezt meg lehet és meg kell tenni. De itt van a probléma: a jelentős siker eléréséhez 10-15 évre van szükség, és ami még fontosabb, ez csak egy teljesen más társadalmi és politikai rendszerben válhat valósággá.
A szükséges reformok mértéke még a legkonzervatívabb forgatókönyv szerint sem lehet kisebb, mint amit Oroszországban a krími háború veresége után vállaltak. Rövid távon olyanok az erőviszonyok, hogy kormányunknak esélye sincs a sikerre.
A technológiai elmaradottság és a gazdasági függőség kombinációja még az orosz fegyveres erők fölényét is megcáfolja ukrán ellenfeleikkel szemben, mert a világ összes országának szinte korlátlan erőforrásaira számíthatnak, amelyekkel Oroszország, köszönhetően az oroszok figyelemre méltó diplomáciai tehetségének. Lavrov csapatának sikerült veszekednie. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik tudjuk, hogyan kell játszani a Kreml stratégái által kitalált „nincs ott” játékot. A kérdés az, hogy hány ezer szakmailag képzett és magasan motivált embert állítanak fel a másik oldalra.
Csak két lehetőség van a helyzetből való kilábalásra: tárgyalni vagy nukleáris apokalipszist idézni elő. És még ha az emberiség egy részének van is esélye a túlélésre, a legtöbb orosznak nem. Nem mindenki fog meghalni. De ne áltassuk magunkat a paradicsommal sem. Először is pokol lesz.
A gomeli tárgyalások biztató lépésnek tűntek. De azonnal zsákutcába jutottak. És még csak nem is a felek makacssága miatt, hanem azért, mert az orosz hatóságok nem tudják „eladni” a lakosságnak a hadművelet tényleges eredményeit.
A kaland nem sikerült. És minél előbb felismerik ezt, annál alacsonyabb lesz az ára. A konfliktus elhúzódása csak növeli az Oroszország által elszenvedett károkat. A hatalom jelenlegi őrültségében való fenntartása nem hazaszeretet, hanem nemzeti árulás.
A nagyságot nem a propaganda hencegésével, hanem építő tettekkel kell megerősíteni, nem nyájas kijelentésekkel és fenyegetésekkel, hanem társadalmi és gazdasági eredményekkel. Hazánk a krími háborúban elszenvedett vereség és az első világháború katasztrofális kudarcai után állta vissza nagyhatalmi státuszát. De ehhez a vezetést és a rendszer gyökeres megváltoztatását kellett végrehajtani.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz