Chávez bántalmazása régóta az amerikai elit morális mérlege. A legfrissebb példák a New York Times és a Washington Post július 21-i számában jelennek meg, amelyek dokumentálják azokat az állításokat, miszerint Chávez a felelős a venezuelai bűnözés növekedéséért és Kolumbia destabilizálódásáért. A Washington Post számára komoly aggodalomra ad okot az Egyesült Államok Kormányzati Elszámoltathatósági Hivatalának (GAO) nemrégiben kiadott jelentése, amely felvázolja a feltételezett „korrupciót Hugo Chávez elnök kormányának magas szintjén, valamint a kolumbiai kábítószer-csempész gerilláknak nyújtott állami támogatást, amely Venezuelát a kábítószer-csempészek számára Az Egyesült Államokba és Európába tartó kokain fő indítóállása.” A figyelem a kolumbiai marxista FARC gerillákra irányul, akik a Post becslései szerint a kolumbiai kokainkereskedelem 60 százalékát irányítják. Richard Lugar republikánus szenátornak helyet biztosítanak a Postban, hogy démonizálja Venezuelát, amiért „kábító állammá vált, amely erősen függ az illegális kábítószerek nemzetközi kereskedelmétől, és annak köszönhető”.
A Times július 21-i története szerint Chávez a nyugat-venezuelai Barinas városában élő polgárok növekvő elrablásával foglalkozik. Barinas elrablási aránya több mint 3.5-szer nagyobb, mint az ország többi részén, és a várost jelenleg Chávez testvére, Adán Chávez irányítja. A The Times nem idéz bizonyítékot a Chávez család közreműködésére a barinasi emberrablásokban, de ez nem akadályozta meg a lapot abban, hogy általános kapcsolatokat alkosson „a [barinasi] zűrzavarból boldogító fegyveres bandák között, miközben Chávez úr családja még jobban szorít az állam." Az olvasók még az objektivitás látszatát sem fogják megtalálni az ilyen lázító retorikában.
A Chávez és az emberrablások közötti kapcsolat tényleges bizonyítékok keresése nem része a Times játéktervének. Inkább elsározzák a közbeszédet a Chávez-rezsimre irányuló homályos polémiával. Valójában a Times elismeri, hogy Chávez fő szerepvállalása Barinasban nem a szegények (akik egyre inkább szenvedtek az emberrablások miatt) megkárosításán, hanem azon erőfeszítéseken, hogy a földreform végrehajtásával és az olajalapok felhasználásával javítsák a tömegek helyzetét. jóléti programok.
A Chávez elleni támadások kísérték a 2009-es venezuelai népszavazást is, amely hatályon kívül helyezte az ország 12 éves elnöki mandátumát. A Times a népszavazást megelőzően azt írta, hogy Chávez „szokásos autokrata – hatalmat halmoz fel, elfojtja a nézeteltéréseket, és politikai támogatásra költi a nemzet olajvagyonát”. Az ilyen támadásokat – ironikus módon – az a beismerés követi, hogy Chávez támogatása az általa végrehajtott szociális jóléti programoknak köszönhető, amelyek a szegény venezuelaiak túlnyomó többségét szolgálják. A tömegek iránti támogatását vita nélkül jelentéktelennek tartják, azonban a Times paternalista módon felszólítja a „demokráciájukban hívő” venezuelaiakat, hogy „szavazzanak nemmel” a mandátumkorlátok megszüntetésére.
A Chávez elleni támadások értékelésekor számos szempontot érdemes figyelembe venni. Ami a kolumbiai kérdést illeti, a Times és a Post szó szerint semmilyen összefüggést nem tartalmaz az Egyesült Államoknak a kábítószer-válság megteremtésében játszott meghatározó szerepéről. Nem fordítanak figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok vezetői dollármilliárdokat költöttek jobboldali, FARC-ellenes félkatonai csoportok képzésére és ellátására Kolumbiában (amelyek szövetségesek a kolumbiai kormánnyal), és maguk is jelentős mértékben részt vesznek a kokainkereskedelemben. Ezenkívül nem esik szó a kolumbiai-venezuelai konfliktus Chávez általi felbujtásával kapcsolatos kétértelműségről. Ennek ellenére sok kétértelműség van ebben a kérdésben. A Human Rights Watch bár rendkívül bírálta Chávezt (talán jogosan), nem tud meggyőző bizonyítékot feltárni arra vonatkozóan, hogy Chávez támogatja a FARC gerillákat. Emlékeznünk kell arra is, hogy maga Chávez volt az, aki nyilvánosan szidalmazta a FARC-ot, kijelentve, hogy „a gerillaháború kora már történelem”. Támogatta a FARC és a kolumbiai kormány közötti béketárgyalásokhoz való visszatérést, és arra ösztönözte a FARC-ot, hogy vessen véget civilek és kormánytisztviselők túszként való elrablására irányuló terrorista gyakorlatának.
Chávez „diktatórikus” politikájának kérdésében az amerikai média tudósításai inkább a propagandára, mint a valóságra emlékeztetnek. Az amerikai lapoknak borzasztóan nehéz elmagyarázni, hogyan lehet diktátort demokratikusan megválasztani négyszer az elmúlt tíz évben – 1998-ban, 2000-ben, 2004-ben és 2006-ban, különösen a nemzetközi választási megfigyelők által átláthatónak és legitimnek minősített versenyeken. A The Times szintén tanácstalanul magyarázza a 2009-es népszavazás eredményét, amelyet az elnöki mandátumok korlátainak eltörlésével tisztességesnek és demokratikusnak minősítettek nemzetközi megfigyelők.
A Times Chávez elleni támadásainak legnyilvánvalóbb magyarázata az, hogy a lap lenézi a venezuelai demokráciát. Chávez régóta erős demokratikus támogatást élvez a venezuelaiak többségétől, miközben felháborodást váltott ki azokban az amerikai politikusokban, akik úgy látják, Venezuela termékeny, de kihasználatlan a vállalati befektetések számára. Nézzük a bizonyítékokat: 1. Chávezt többször is újraválasztották olyan szavazattal, amilyenre George W. Bush álmában sem mert volna eljutni. 2. A Gallup International 2007-es közvélemény-kutatása több szempontból is megerősíti a venezuelai politika demokratikus legitimitását. A venezuelaiak 53 százaléka általában úgy érzi, hogy országát „a nép akarata irányítja” Chávez alatt. Ezenkívül 67 százalékuk úgy érzi, hogy a venezuelai választások „tisztességes” és nem „tisztességtelen” módon zajlanak. Továbbá, amint azt a 2007-es Gallup közvélemény-kutatás elemzése is mutatja, a szegény és munkanélküli venezuelaiak (a szegények alkotják a lakosság többségét) statisztikailag nagyobb valószínűséggel hiszik el, hogy az országot többségi akarat irányítja, és hogy az országban a választások szabadok, demokratikusak. , és tisztességes. Ez nagy ellentétben áll Venezuela gazdag és alkalmazottaival, akik nagyobb valószínűséggel utasítják el ezeket az állításokat.
Az amerikai médiából nem az a benyomás alakulna ki, hogy Venezuelában inkább az Egyesült Államok, mint a venezuelai tisztviselők néznek gyanakvással. A BBC 2007-es közvélemény-kutatása feltárta, hogy a legtöbb latin-amerikai felmérésben részt vett az USA-t kedvezőtlenül ítélte meg, és ellenezte a volt Bush-kormány külpolitikai tevékenységét. Argentínában, Brazíliában, Chilében és Mexikóban a többség úgy érezte, hogy az Egyesült Államok befolyása a világban „főleg negatív”, míg 65-92 százalékuk ellenezte az iraki háború amerikai kezelését. Az egyes politikai vezetők értékelése szerint Chávez magas szintű venezuelai támogatást élvezett, míg Bush volt elnök alacsony támogatást élvezett nemcsak Venezuelában, hanem az egész régióban.
Chávez népszerűsége, amint azt az amerikai újságírók könyörtelenül elismerik, azon a hajlandóságán alapul, hogy Venezuela szegény tömegeinek szükségleteit az üzleti elit szükségletei elé helyezze. Ez nem jelenti azt, hogy ő egy szent, vagy hogy a politikai elnyomás nem jelenthet komoly gondot a féltekén élők számára. Egyetlen politikai vezető sem érdemel üres csekket a politikai hatalom megszilárdítása érdekében. Úgy tűnik azonban, hogy az amerikai vezetők elkerülik, hogy a venezuelai demokrácia a vezetők felelősségre vonását Venezuela népére bízza, nem pedig a „felvilágosult” amerikai elitekre.
Chávez „bolivári forradalma” valóban rendkívül népszerű a venezuelaiak körében. Sikeresen támogatja az ország olajexport bevételeiből finanszírozott szociális jóléti programok tömkelegét. Chávez élen jár a nemek közötti egyenlőség, a kormány által támogatott egészségügy, az egyetemes felsőoktatás, az állami nyugdíjfinanszírozás növelése, a földek újraelosztása és az állami lakások bővítése érdekében tett erőfeszítésekben, többek között. Chávez jóléti forradalma jelentősen javítja a polgárok életét. A szociális jóléti kiadások 50-1999 közötti 2005 százalékos növekedését (Chávez elnökségének első 6 évében) a csecsemőhalandóság csökkenése, az iskolai beiratkozások számának növekedése, az egyéni rendelkezésre álló jövedelem növekedése és a szegénység csökkenése kísérte. 1997 és 2005 között az országos szegénységi ráta a lakosság 56 százalékáról 38 százalékra csökkent. Becslések szerint 2005-re a venezuelai lakosság 50 százaléka részesült állami egészségügyi ellátásban, miközben ugyanennyien részesültek állami élelmiszertámogatásban is. Nem szabad elfelejteni, hogy a bolivári forradalom is meglehetősen stabil gazdasági növekedés mellett zajlott le, amely 6-18 között a GDP 2004-2008 százaléka között mozgott. Ez a tendencia a feje tetejére állítja az amerikai riporterek feltételezéseit, miszerint a szocialista politika a gazdasági stabilitás és a jólét egyik fő akadálya.
Az Egyesült Államokban senkinek sem kell meglepődnie azon, hogy a venezuelai emberek Chávezt támogatják jóléti politikája miatt. Ezt az alapvető tényt azonban eltitkolják a Times vezércikkei, amelyek Chávezt „latin-amerikai erős embernek” állítják be, aki „csaknem teljes politikai és katonai irányítást gyakorol országa felett” a választások eltorzítása és a természeti erőforrások államosítása révén. A latin-amerikai politika médiatorzítása természetesen nem újdonság. A Times és a Post mindig is neoliberális, kapitalista szemmel nézte Latin-Amerikát, és a Venezuelával kapcsolatos tudósítások alig térnek el ettől a mintától.
Anthony DiMaggio globális és amerikai politikát tanít az Illinois Állami Egyetemen. A Mass Media, a Mass Propaganda: Examining American News in the War on Terror (2008) és a When Media Goes to War (megjelenés alatt 2010 februárjában) szerzője. Elérhető: [e-mail védett]
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz