Gáza város, megszállt Palesztina. Betonhalmok, törött oszlopok kilógó dróttal, emberek cipője, ruhája, ágyneműje, véletlenül szétszórva a törmelék között, mindenhol por, lyuk a tájon, ahol tegnap még egy emeletes lakás volt: a legnehezebb számomra az, hogy milyen ismerős az egész lett. Jenin, Rafah, Nablus, Khan Yunis, Ramallah, Gaza City. Az izraeliek mesterei a pusztítás művészetének. És ahogy az összetört életek újabb tömegén vándorolok, megdöbben a deja vu érzése, ami elhatalmasodik bennem.
El tudod képzelni, milyen lehet az otthonodban aludni egy percet és félholtan egy rakétatámadástól a másikban? Természetesen azt mondom, hogy „félhalott”, mert a halottaknak nem kell számolniuk azzal, hogy mindent elölről kezdenek, szeretteik elvesztésével, otthonuk és megélhetésük elvesztésével, az eddigi múlt halálával és a kifürkészhetetlennel. a jövő bizonytalansága. Emlékszem Walt Whitman „I Saw the Vision of Armies” című költői háborús elégiájára, amelyben megjegyzi, hogy azok szenvednek, akik tovább élnek. Ezt nem is lehetne elevenebben kifejezni, mint a korábbi életük roncsai között sodródók arcán. És ez egy másik dimenziót fog felvenni abban az elkerülhetetlen válaszban, amelyet Izrael éppen az emberi élet és méltóság teljes figyelmen kívül hagyásával hozott létre.
Tegnap este egyetlen hadsereg sem csapott vissza a fejünk felett repülő F16-osokra. Ez a We Kill – You Die háborúfilozófia folytatása, amelyhez a világ és a regionális nagyhatalmak ragaszkodnak. Tizenöt ember halt meg álmában. Nyolc gyerek volt. Hatan ugyanahhoz a családhoz tartoztak. Nem lesz nevük és arcuk az amerikai médiában. A pusztítás helyszínén engem követő gyerekek biztosítottak erről. „Amerika azt hiszi, hogy mindannyian terroristák vagyunk” – mondja egy fiatal fiú. „Szóval nézd meg – mondja a romokra mutatva –, ez Amerika békéje.” Egy másik gyerek összegyűjtötte egy rakéta darabjait. „Amerikában készült” – néz rám a reakcióm miatt. Kijózanító, hogy Palesztina gyermekei ennyire okosak politikailag.
Tegnap este 11:45 körül alacsonyan szálló harci repülőgépek hangjára ébredtem. Gáza városa felett keringtek a fellegekben, és kerestek egy másik terméket 35 éves foglalkozásuknak; 54 év hódoltság és kiszorítás újabb terméke. Ezt azonban nem mondhatjuk el. Azt sugallja, hogy az Egyesült Államoknak és izraeli ügyfelének közvetlen felelőssége van a militáns ellenállási mozgalmak létrehozásában; hogy a Hatalom Arroganciája minden lépésünkben keserűséget hagyott maga után.
A küldetés az volt, hogy megöljék Salah Shehadeh-t, a Hamász (Iszlám Ellenállási Mozgalom) 48 éves vezetőjét Gázában, és a katonai szárny, az Izz ad-Din al-Qassem Brigades alapítóját. Küldetés teljesítve. Az a férfi, akinek Izrael ellenállási mozgalmát egykor táplálta és finanszírozta, most meghalt. Bátyja, Fayiz telefonon megerősítette ezt ma kora reggel a Mezan Emberi Jogi Központ egyik terepmunkásának. Shehade felesége és három lánya vele együtt halt meg. Újabb győzelmet aratott az izraeli-amerikai igazságszolgáltatás. A tisztességes tárgyalások és a megfelelő eljárás a fehérek számára vannak fenntartva; a demokrácia a gazdagok kiváltsága. Igen, és az akadémiai és értelmiségi elit bőbeszédű cikkeket fog írni Izrael politikájának védelmében. Mit javasolsz Izraelnek, mit csináljon az ilyen emberekkel???, kérdezik majd teljes őszinteséggel, azon tűnődve, hogyan tud valaki úgy lehajolni a szegénység sújtotta, kifosztott tömegek védelmére, hogy nem gyanúsítja magát. Újra és újra látom ezt a pillantást: áruló. Nem tudja, mit csinál. Támogatja a terrorizmust. Nyíltan. Törvénynek kellene lennie az ilyesmi ellen.
Csak várj. John Ashcroft még mindig hivatalban van.
Yusuf bevitt minket lerombolt varrodájába. Tizenöt ipari varrógép javíthatatlanul tönkrement. Mindegyik 1000 dollárba került. Az üzletében minden szövet szürke porral, rakétahulladékkal telítve hever. A szomszéd sorsa. Biztosítása nincs. Nincs második esély. Hány lakás sérül meg helyrehozhatatlanul? Hány gyerek nem tud most hetekig aludni? Szeretnéd látni, hogy mi történt az autómmal? – kérdezi tőlem valaki.
Rendben van. Már látom a távolban némán ülő fémhéjat.
Mi kell ahhoz, hogy ez az őrültség véget érjen? Hány cikket kell írnunk? Hány képet kell még készítenünk? Hány gyereknek kell még meghalnia álmában vagy játékában? Hány épület lesz még csavart acél-, beton- és porkupacokká? Hány életet kell még tönkretenni? Hányszor repülnek még a harci repülőgépek fejük felett egy gyilkossági küldetés során? Hány dollárt költenek még az állami terror támogatására? Hány évig kell még egy népnek száműzve a saját földjén élnie? Meddig maradhatnak még csendben az emberek? Mikor kelünk fel újra együtt, hogy megállítsuk a brutalitást?
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz