Pénzügyminiszterek, bankárok és üzletemberek gyűlnek össze Washington DC-ben ezen a héten a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank éves őszi találkozóján. Az IMF szokás szerint közzéteszi világgazdasági elemzését, idén pedig olyan kutatásokat hozott nyilvánosságra, amelyek minden bizonnyal vitákat váltanak ki, és adnak némi tüzelőanyagot kritikusai számára.
Az IMF megállapította, hogy a külföldi befektetések és a technológia (de nem a kereskedelem) összefüggésbe hozható az egyenlőtlenség növekedésével a fejlődő országokban.
De itt sokkal kevesebb van, mint amilyennek látszik. Amit az Alap elmulasztott – és úgy tett, mintha észre sem vett volna az elmúlt negyedszázadban – az egy sokkal mélyrehatóbb változás a világgazdaságban, amely az Alap által határozottan szorgalmazott gazdasági reformokat, köztük a „globalizációt” kísérte. Az elmúlt huszonhat évben az egy főre jutó jövedelem növekedése meredeken lelassult az alacsony és közepes jövedelmű országok túlnyomó többségében.
Ahogy az várható is lenne, ha a növekedési ráták csökkennek, ezekben az országokban a fő társadalmi mutatók, köztük a várható élettartam, valamint a csecsemő- és gyermekhalandóság terén is jelentősen csökkent az előrelépés.
Az Alap kihasználja a közönség körében tapasztalható közgazdasági ismeretek és gazdasági trendek általános hiányát. Bár a jövedelemnyereség elosztása a gazdasági és társadalmi jólét fontos meghatározója, ha a jövedelem nem növekszik, akkor nincs mit elosztani. Egy olyan gazdag országban, mint az Egyesült Államok, lehetne vitatkozni arról, hogy mennyivel csökkenthetjük a szegénységet és a munkanélküliséget, és javíthatjuk az életminőséget az újraelosztás és a szakpolitikai változtatások, például az egyetemes egészségügyi ellátás révén – bár politikailag általában nehezebb sok mindent elérni. ezeken a területeken, ha a gazdaság stagnál. De a legszegényebb országok számára a termelékenység növelése a túlélés kérdése, a fejlődő országok számára pedig általában szükségszerű, ha biztosítani akarják állampolgáraik oktatását és egészségügyi ellátását.
Különösen manapság, amikor a globális éghajlati zavarok elleni küzdelem sürgős prioritásként az őt megillető helyre kerül, a gazdasági növekedést gyakran inkább problémának tekintik, semmint megoldásnak. De a termelékenység növelése – és alapvetően erről beszélünk, amikor a közgazdászok az egy főre jutó jövedelem vagy GDP növekedésére utalnak – nem eleve környezetromboló. Az internet például növelte a termelékenységet, miközben a távmunka és a csökkentett papírfelhasználás révén kibővítette a környezetre pozitív eredmények lehetőségét. Alapvetően nem feltétlenül környezetrombolóak azok a technikai, szervezeti és elosztási változtatások – ideértve a földreformot, a hitel- és vetőmagok biztosítását –, amelyek lehetővé teszik a szegény gazdálkodók számára, hogy hektáronként és munkaóránként több élelmiszert termeljenek. Az IMF és kapcsolt intézményei a növekedést is megígérték, hogy politikájuk eredményes lesz, nem pedig újraelosztás. A privatizációval, a kereskedelem és a tőkeáramlások előtti válogatás nélküli nyitással, a szigorúbb monetáris és fiskális politikákkal és más, általában nem népszerű reformokkal kapcsolatos minden fájdalomnak és „kreatív rombolásnak” a gazdasági növekedést kellett volna fokoznia.
Ám a világjövedelem-eloszlás középső ötödébe tartozó tipikus ország (az egy főre eső jövedelem mindössze 2364-4031 dollár 2000 dollárban) 1960-ban arra számíthatott, hogy az egy főre eső jövedelme két évtized alatt 67 százalékkal nő. Egy hasonló helyzetű ország 1980-ban ugyanebben az időszakban mindössze 22 százalékos növekedésre számíthatott.* Ez a növekedési összeomlás sokkal nagyobb hatással volt az érintett országok legtöbb emberére, mint a globalizáció bármely mérhető hatása az egyenlőtlenségre.
Néhány ország valóban gyorsabban növekedett az 1980 utáni „globalizáció” korszakában. De ezek az országok – például Kína, India és Vietnam – nem követték az IMF által előírt politikai formulát.
Szerencsére a legtöbb ország lábbal szavazott, és kifizette az IMF-et, így elkerülte, hogy megfogadja a tanácsát. Az Alap hitelportfóliója a 105-as 2003 milliárd dollárról mára mindössze 17 milliárd dollárra zsugorodott, és ennek nagy része Törökország és Pakisztán tartozik. Ez felszabadította a legtöbb közepes jövedelmű országot, de a legszegényebb országok továbbra is az Alap és szövetséges intézményei gyámsága alatt állnak, amelyeket az Egyesült Államok Pénzügyminisztériuma ural. Ezeknek az országoknak is függetlenebbé kell válniuk, ha ki akarják használni fejlődési potenciáljukat.
*Ez a lassulás nem a „csökkenő hozamnak” tudható be, vagyis annak, hogy egy ország gazdagodásával nehezebbé válik ugyanazt a növekedési ütemet elérni. A társadalmi mutatók (várható élettartam, csecsemő- és gyermekhalandóság) lassulása szintén nem a csökkenő hozamnak tudható be (azaz nehezebb 60-ról 65-re növelni a várható élettartamot, mint 45-ről 50-re).
A módszertannal kapcsolatos további adatokért és információkért lásd "Az eredményjelző a fejlesztésről. "
Mark Weisbrot a washingtoni Gazdasági és Politikai Kutatóközpont (www.cepr.net) társigazgatója.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz