A legtöbb média háborúról szóló tudósításban – beleértve a közel-keleti poklot is, ahol a harmadik világháború fenyeget – az a meg nem vizsgált feltevés, hogy mi, olvasók, nézők vagyunk, és nézzük, ahogy a rakéták repülnek (leginkább egy irányba), és a Good megdönti. ismét ki a Gonoszból.
Paradox módon a Jó és a Rossz teljes egyetértésben van legalább egy dologban: A konfliktus kezelésének egyetlen módja az erőszak.
Az utolsó dolog, amit bármelyik fél szeretne, az az, hogy ezt megkérdőjelezzék – nem számít, hogy ez a nukleáris korszak, és maga az élet jövője is megragadható.
Tekintsük ezt a furcsa kis riportot a közelmúltban a New York TimesA tisztviselők szerint egy amerikai-iráni téves számítás nagyobb háborúhoz vezethet. A történet arról szól, hogy Irán részt vesz a Gáza elleni izraeli támadásban. Csendesen „nagyobb háborúként” emlegetett amerikai-iráni konfrontáció az egész nukleáris fegyveres világot magával ragadhatja, Kelet kontra Nyugat és . . . hoppá . . . Armageddonba torkollik.
Ahogy a Times megjegyzi, utalva az amerikai-iráni katonai oda-vissza hadjáratra, amely (ó, milyen udvariasan) folyik:
„Nemzetbiztonsági tisztviselők attól tartanak, hogy az egymás elleni támadások közepette téves számítások, valamint mindkét fél azon meggyőződése, hogy a másik nem akar nagyobb harcot, pontosan ezt válthatja ki: regionális konfliktust, mindössze két évvel azután, hogy az Egyesült Államok véget ért 20 éves háború háború a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában."
Ami engem illet, a történet elsődleges lényege a következő: A háborús játék emberi irányításon kívül esik! A szerencsések közülünk a legjobbat remélve nézhetik és süthetik a mályvacukrot, miközben ez megy. A szerencsétlenek láthatják, amint gyermekeik meghalnak a romok között, vagy letörik a fejüket. És ha „egy tévedés a támadások közepette” nukleáris fegyverek alkalmazását eredményezi, akkor kár. Jó volt megismerni. Nézői vagyunk a saját halálunkon.
As Dennis Kucinich egy Chris Hedgesnek adott közelmúltbeli interjújában így fogalmazott: „Majdnem egy zárt hurkú rendszerünk van, amely garantálja, hogy továbbra is háborúzni fogunk. A diplomáciának vagy a békének nincs ellensúlya. Ez nem létezik.”
Más szóval a háború nem tesz mást, mint a további háború bizonyosságát. A béke pedig nem több, mint egy időnkénti szünet, amikor a harcosok újratöltődnek. És ezt a világot hivatalosan nem kérdőjelezi meg – természetesen nem a Kongresszus, semmiképpen sem a média. "Tehát nagyon kevés mély gondolkodás folyik" - tette hozzá Kucinich.
Istenem, ez a legjobb közülünk?
A válasz nem, de ahhoz, hogy megtaláljuk az emberiség legmélyebb és legjózanabb gondolkodását – a tudatosságot és az együttérzést – át kell ásnunk a háború által okozott roncsokat. Térjünk vissza Palesztinába.
„Most jobban, mint valaha, mindannyiunknak meg kell tagadnunk az erőszak alkalmazását a további erőszak igazolására. Nem szabad megengednünk, hogy fájdalmunk elvakítson bennünket attól, amire a legnagyobb szükség van: a kölcsönösen garantált szuverenitás, biztonság és méltóság előtt mind az izraeliek, mind a palesztinok számára.”
A szavak azok Ali Abu Awwad, a palesztin ellenállási szervezet társalapítója Taghyeer (arabul „változtatás”), akit fiatalon tartóztattak le az első intifáda idején édesanyjával együtt, aki a Palesztinai Felszabadítási Szervezet vezetője volt. Külön intézetben raboskodtak, és három évig próbálták látni egymást. Végül szinte elképzelhetetlen, 17 napos éhségsztrájkba kezdtek, aminek eredményeként engedélyt kapott, hogy meglátogassa.
„Ez elkezdődött” – írta a lapban Napi fenevad„Fájdalmas utam, hogy elfogadjam az erőszakmentességet e vérző ország minden embere számára egy normális jövő felé vezető útként.”
És hozzáteszi:
„Ciszjordániai vezetőként mindent megteszek, hogy véget vessek ennek az őrületnek. A helyi és nemzetközi vezetőket bevonom mindabban, amit ebben a nyilatkozatban elmondtam. Kollégáimmal és partnereimmel – helyben és szerte a világon – igyekszem garantálni a családok és aktivisták támogatását a teljes bezárás és az ellenük irányuló erőszak fokozódása mellett Ciszjordániában. Manapság sok embert érzelmeik és fájdalmaik vezetnek. Túlságosan is jól értem ezt a kihívást. Mint oly sokan, akiket ez a konfliktus elkapott, engem is darabokra tép a palesztin nemzeti identitásom és az egész emberiséghez való tartozásom közötti belső küzdelem.”
Ez az utolsó öt szó – „az egész emberiséghez tartozom” – az, ami felemeli Awwadot és Taghyeert abból, hogy egyszerűen egy konfliktus egyik oldalán álltak. Mi van akkor, ha azok a nemzetbiztonsági tisztviselők, akiket annyira feszültek az Egyesült Államok és Irán közötti vitathatatlanul szükséges tömérdek támadások esetleges téves számításai miatt, megértenék, hogy az egész emberiséghez tartoznak? Mi lenne, ha a politikai vezetők szerte a bolygón megértenék ezt? Mi lenne, ha ez a rendkívüli tudatosság lenne geopolitikánk magja?
A megosztottság egyik oldala nem biztonságos és szabad, hacsak nem minden oldal biztonságos és szabad. Tudjuk ezt – igaz? De rabjai vagyunk a háborúnak, a militarizmusnak és a hadiipari komplexumnak. Globálisan függő. A gazdagok és hatalmasok tanácstalanok a változásban. A harmadik világháború már zajlik. Ahogy Kucinich mondta: „. . . a világot jelenleg összetartó gravitációs központ kezd megtörni.”
Íme, egy újabb igazságmag, amely az emberiség roncsai közül kiemelkedik. A következő szavak az Erőszakmentességi Charta részét képezik, amelyet Taghyeer megfogalmaz: „A múlt felejthetetlen traumát és fájdalmat hordoz az egész országban és a menekültek generációi között; mégis úgy döntünk, hogy az áldozatot önrendelkezéssé alakítjuk. Jövőnk szerzői akarunk lenni.”
Jövőnk szerzői? Mit gondolsz? Van-e jogunk részt venni saját fejlődésünkben?
Robert Koehler ([e-mail védett]), a PeaceVoice, egy Chicago díjnyertes újságíró és szerkesztő. Ő a szerző Bátorság erősödik a seben.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz