Michael O'Hanlon A Brookings Institution a külpolitikai elit egy részének nevezhető, aki állandóan híradásokat és TV-re kész hanganyagot ad ki a jelenlegi és a függőben lévő amerikai háborúkról, és általában komolyan veszik.
És ma, a Washington Postáltal használt oldal (1/3/14), a szerzője a (nyomtatott kiadás) cím alatt található: „Három ok az optimizmusra Afganisztánban”. Az általában sólyomszerű O’Hanlon szerint az afgán háború komor értékelése „cáfolatot igényel”, mert van „a reménykedés Afganisztánnal kapcsolatban”.
Ez ismerősen hangzik – és határozottan ismerősen kellett volna hangzania állás szerkesztők, mivel a lap nagyon hasonló darabokat futott be ugyanattól a szerzőtől. „Ne add fel Afganisztánt” – ez volt a címe állás júliusban megoperálták (7/12/13), amely azzal érvelt, hogy az afgán kormánnyal kapcsolatos problémák „nem ok arra, hogy az Egyesült Államok azzal fenyegetőzzön, hogy lehúzza mindazt, amit Afganisztánba fektetett be”. O’Hanlon pedig hangsúlyozta: „Gyakorlatilag az összes többi afgán politikai vezető, akit ismerek, nagyon szeretné, ha a nemzetközi közösség maradna”. (Mit mondanak azok az afgánok, akik nem „politikai vezetők”? Egy, az Egyesült Államok külügyminisztériuma megbízásából készült legutóbbi felmérés szerint mindössze 40 százalékuk keresett olyan elnökjelöltet, aki külföldi csapatokat tartana az országukban –New York Times, 12/29/13.)
vagy februárban (2/10/13), amikor O’Hanlon azt írta a állás John Allen leköszönő NATO-parancsnok hivatali ideje „stabilitást és folyamatos előrehaladást hozott az afganisztáni küldetésben”, és olyan időszak volt, amely „reményt kell adnia azoknak, akik lehangoltak a háborús erőfeszítések miatt”.
Egy 3. június 2011-án oszlopO’Hanlon azt írta, hogy „egyre több a bizonyíték arra nézve, hogy katonai stratégiánk működik – és a csapatok gyors levonása idén nyáron és ősszel nincs összhangban a tervvel”. Hozzátette, hogy "az afganisztáni kampány sokkal jobb úton halad".
26. június 2010-án az O’Hanlon’s oszlop „Reasons for Hope on Afganisztán” címet viselte – ne aggódjon, az akkori okok mások voltak, mint a mai optimisták. O’Hanlon kifejtette, hogy az afgán háború kritikái „a képnek csak egy részét fedik le, és gyakran inkább tévednek, mint helyesek, hacsak nem mutatják be nagyobb árnyaltsággal”.
És 2009-ben (11/16/09), O’Hanlon írt egy darabot „A kék vonal Afganisztánban: a rendőrség adjon okot az optimizmusra” címmel. Kifejtette, hogy „kevés figyelmet fordítanak a reformok előmozdítására irányuló erőfeszítéseink ígéretes dimenziójára – az afgán rendőrség kiépítésének sokkal jobb megközelítésére”. Ez az erőfeszítés „a kulcsfontosságú ok, amiért több bizakodással kell lennünk küldetésünkkel kapcsolatban”.
Ez a rekord nem annyira nevetséges, mint mondjuk Tom Friedman – közel három évre szóló – híres jóslata, hogy a következő hat hónap megmondja, hogy az iraki háború sikeres lesz-e vagy sem (FAIR Media Advisory, 5/16/06). De mindenképpen érdekes, hogy a állás szükségesnek tartja, hogy ugyanannak a személynek az afgán háborúról annyi, a kurzussal foglalkozó írását kinyomtassa – miközben a közvélemény továbbra is eltávolodik ettől az állásponttól.
O’Hanlon az iraki háború fő szószólója volt; Miután ez sivárnak tűnt, társírt egy op-ed-et New York Times ("A War We Just Might Win" 7/30/07). A darabot – bizarr módon – az iraki háború kritikusainak munkájaként kezelték, akik vonakodva támogatták a konfliktus eszkalációját (Külön!, 10/07)
És O’Hanlon világos lett hogy fontosnak tartja az Egyesült Államok támogatását egy hosszabb afgán háborúhoz. Az egyikben a másikban állás oszlopok (7/10/12), azt írta: „Vissza kell állítani a befolyásunkat az Egyesült Államok és nemzetközi hangok világos, hiteles és következetes üzeneteivel.” O'Hanlon minden bizonnyal megteszi a részét – hála annak, aki folyamatosan publikálja őt Washington Post.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz