Nehezen tudom követni a társadalombiztosításról szóló nemzeti „vitát”. Valami vita folyik, de úgy tűnik, hogy az egész a rendszer „fizetőképességéről” szól, és nagy a nézeteltérés abban, hogy valóban válságról van-e szó.
Egyesek, mint Paul Krugman, úgy vélik, hogy ez nagyrészt egy gyári esemény, amely lehetővé teszi a GOP Troglodytes számára, hogy tovább „éheztessen a fenevadat”. Az 1970-es évektől az oligarchia két ága elkötelezte magát amellett, hogy megnyirbálja a kormány szerepét a társadalmi egyenlőtlenségek újrakonfigurálásában. Ha a republikánusok lelkesednek egy „kis kormányért” a szociális programokért és egy „nagy kormányért” az állami elnyomásért, akkor a fő demokraták csak fél érzelmekkel maradnak le. Legyen szó a jólétről vagy a börtönökről, a köztük lévő konvergencia lenyűgöző (még akkor is, ha a megválasztott demokrata képviselők tömbje, mint például a Kongresszusi Black Caucus és a Progresszív Választmány többsége, nem lép lépésbe pártjuk vezetésével). A társadalombiztosítás terén a megkülönböztetések közpolitikai szempontból értelmesek, de az ideológia területén nem annyira élesek. Bush és Társa a társadalombiztosítást akarja privatizálni, míg a Boxer csapata egy stabilabb fiskális kollektív kasszahoz akar ragaszkodni, amelybe mi fizetünk, és amelyből merítünk. Az egyik meg akarja oldani, a másik meg akarja javítani. Ez egy jelentős nézeteltérés.
Mindazonáltal a két oldal ideológiai terepe osztozik: a társadalombiztosítást mindketten individualista szemszögből látják, és az individualizmusnak ebben a művelésében mindig a GOP trogloditák lesznek az előnyben. A valódi kulturális változás előmozdításának egyetlen módja a társadalombiztosítás kollektív értékének ápolása, nem pedig a nyugdíjrendszerbe való befizetései alapján az egyén számára nyújtott juttatás. Egy ilyen kollektív (mondhatni szocialista) érték alapvető kulturális kihívást jelent majd a piaci individualizmus kutyás-kutyás világa számára. Nem kell a Bush-tervvel foglalkozni. Nyilvánvalóan individualista, a gondoskodás és a gondoskodás felelősségét az államról és annak polgárairól az egyénekre (és családjaikra) kívánja áthárítani, ami szexista társadalmunkban gyakran azt jelenti, hogy a nők veszik át a terhet. Ha a családok nem férnek hozzá, a Bush-Gingrich megközelítés arra kéri a rászorulókat, hogy forduljanak a hitalapú szeretetotthonokhoz. Ezen túlmenően a Bush-megközelítés hatalmas pénzösszegeket szabadít fel egy olyan tőzsdére, amely több alapra vágyik. Bush új „progresszív terve”, amely a gazdagok előnyeit korlátozza, egy politikai szorítás ízével bír: a demokratáknak tetszeni fog a „progresszív” aspektusa, így mindkét fél ünnepelheti a fizetőképességet. rendszert (a csökkentett kiadások miatt), és a republikánusokat néhány éven belül rágalmazzák, mint egy újabb jóléti rendszert a bágyadtak számára. Úgy tűnik, hogy Bushnak még olyan csekély támogatás mellett is van egy-két trükkje a tarsolyában, hogy meghatározza a vita napirendjét. A fő demokraták egyenesen bírálták Bush társadalombiztosítási programját. Úgy látják a rendszert, hogy a dolgozó befizeti az idős kort, majd nyugdíjba vonuláskor ezt a pénzt valamilyen formában visszakapja. A demokraták úgy védik a rendszert, mint ahol a munkások megengedik, hogy a pénzüket visszatartsák a nevükben, hogy idősebb korukban élvezhessék. A rendszer működése szerint az egyik generáció dolgozói fizetik a másik generáció nyugdíját. Ennek ellenére a demokraták még mindig úgy ábrázolják a rendszert, mintha minden dolgozó nyugdíját védené: azért fizetek be, hogy nyugdíjba vonulva megkaphassam az enyémet. Ahogy az üzleti ciklus recesszióba kerül, a hatalmas társadalombiztosítási alapok lehetővé teszik az állam számára, hogy mindenféle anticiklikus intézkedést hajtson végre. Társadalombiztosítási alapjaink az állam által kezelt „vagyonkezelői alapban” vannak. Ennek az alapnak a kezelői a pénzt jellemzően a rendszer fiskális stabilitásának fenntartására használják fel. Mivel az oligarchia liberálisabb ága, a fő demokraták kevésbé hajlandóak figyelmen kívül hagyni a munkavállalók körében elterjedt szorongást, amikor a gazdaság összehúzódik.
Ezért ehhez az alaphoz fordulnak, hogy fenntartsák a rendet a rendszerben, ami enyhíti a munkások problémáit, de végső soron az oligarchia javára válik. A „vagyonkezelői alap” azonban felhasználható a munkások hatalmának növelésére, és így a rendszer átalakítására. A „vagyonkezelői alap” koncepciója, amely a munkástőke tárháza, nem rendelkezik eredendő osztályelfogultsággal. A társadalombiztosítási vita kiváló lehetőséget biztosít a baloldalnak, hogy tisztázza és közvetítse értékeinket, éles ellentétben a liberalizmus és a GOP Troglodytes csődjével. Az első hangsúlyozandó pont a társadalombiztosítás eredete. Nem a noblesse oblige miatt jön hozzánk. Inkább a 19. századi szakszervezetek követelései vezérlik.
A társadalombiztosításnak a munkásszervezetek által szorgalmazott ötlete egyszerű; ahelyett, hogy sérülés, betegség vagy öregség esetén egyéni megtérülést kerestek volna a visszatartott jövedelemből, a munkások egy alap létrehozását követelték, amelyhez mindannyian hozzájárulnak, és amelyből mindannyian meríthetnek. Ez az alap a „mindenkinek a képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint” szlogent példázta, mivel a lakosság összessége, a bérmunkások és a plutokrácia fizet be a rendszerbe, eszközként funkcionál a jövedelem újraelosztása. És tekintettel arra, hogy a társadalom összessége részt vesz a programban, lehetővé teszi a társadalmi szolidaritás megteremtését. De a „társadalombiztosítás” vagy a „társadalombiztosítás” nem állhat önállóan. A „társadalombiztosítás” fogalma sokkal értelmesebb, ha a „szociális bér” fogalmával párosul. A „szociális bér” a halasztott bérek azon összege, amely a különféle nyilvánosan elérhető javak létrehozására fordítódik, mint például a tömegközlekedés, a közegészségügyi szolgáltatások, az állami iskolák, a közparkok, a postai kézbesítés, a közbiztonság és mi más. A közszolgáltatások jövedelemtől és szociális helyzettől függetlenül mindenki számára elérhetőek, még akkor is, ha progresszív adóból fizetik őket. A társadalombiztosítási rendszerek a szociális bér részét képezik.
A szociális bér biztosítása olyan objektív feltétel, amely kollektív társadalmi tudatot hozhat létre szörnyű idők egoista individualizmusából. Térjünk vissza a társadalombiztosítás kérdéséhez. Van egy idős szülőd, aki meglehetősen távol lakik tőled. A munka és a számlák által felemésztve nem engedheti meg magának, hogy felszámolja magát, hogy gondoskodjon a szülőjéről, és nem is fogadhat fel valakit, aki ezt megteszi helyette. Ezenkívül előfordulhat, hogy a szüleid nem akarják hátrahagyni barátaikat és ismerős városukat, hogy hozzád költözzenek.
Hasznos a kis társadalombiztosítási csekk, és az állami orvosi segítség is, de nagyrészt nem elegendő. A szülő már nem vezethet, és megterhelő a gyógyszerek és az orvosi látogatások önrésze. Egy valóban megtermelt szociális bér biztosíthatná a szülőt: a tömegközlekedés lehetővé tenné az idős szülő számára, hogy továbbra is mobil és független legyen, míg a közegészségügy (és a gyógyszergyárak ellenőrzése) megfizethetővé tenné a gyógyulást.
A szociális bér (és társadalombiztosítás) nem csak a saját távoli jövőjét biztosítja, hanem máris nyugalmat biztosít a szüleinek, az időseknek és gyermekeiknek. A társadalombiztosításról szóló vita lehetővé kell, hogy tegye, hogy tágítsuk barátaink és szomszédaink képzeletét, akiket hozzám hasonlóan könnyekig unnak a „szakértők” által használt szűk referenciakeret. A szociális bér gondolata lehetővé teszi, hogy értékeinket megfogalmazzuk ebben a szociális biztonságról szóló közpolitikai párbeszédben.
A szociális bér nem helyettesíti a dolgozók tényleges bérének emeléséért szükséges küzdelmet: nem akarunk több juttatást követelni az emelés hiányáért cserébe. Ez az alku hamis. A kibővített szociális bér igénye lehetővé teszi, hogy leírjuk jövőképünket. Lehetőséget ad arra is, hogy olyan közintézmények létrehozásáért küzdjünk, amelyek a jövő építőkövei lesznek. Számunkra a társadalombiztosítási rendszerek nem csak a saját jövőnkről szólnak. Egy egészséges és igazságos szociális világ megteremtéséről szólnak.