A Szaddám Husszein megdöntésére (ha nem rendszerváltásra) vonatkozó állítások egyike az, hogy a Bush-kormányzathoz kötődő demokratikus Irak lehetővé teszi a demokrácia bajnokai számára, hogy az arábiai tekintélyelvű szaúdi rezsimre támaszkodjanak. A Rijádba vezető út – mondják ezekben a körökben – Bagdadon keresztül vezet.
Ebben az állításban sok minden bűzlik a hamisságtól: Valóban érdekli-e a washingtoni paleo-cons-okat, akik ezt a vonalat hirdetik a demokráciában és annak elterjedésében? Ha egy demokratikus Irak osztozna határon Szaúd-Arábiával (és Iránnal), akkor ez egy jottányit jelentene a megrögzött (és a Pentagon-Big Oil által támogatott) Ibn Szaud család számára a félszigeten? Használna-e az USA a demokratikus Irakot katonai és politikai nyomásgyakorlási pozícióként? A New York Times (1.) beszámol arról, hogy az Ibn Szaud-klikk tagjai aggódnak egy ilyen kilátás miatt, hogy a demokratikus Irak tüzet gyújt a földjükön. Ez az aggodalom nem új keletű, hiszen legalább egy évszázada ellenvéleményekkel éltek az iszlám és az olaj szent helyein uralkodó uralmuk ellen. Ami szintén nem újdonság, az a nagylelkű segítség, amelyet a Pentagon-Big Oil adományozott nekik, hogy megvédjék az olajmezők feletti ellenőrzést.
1957 januárjában Ibn Szaúd, az eredeti emír fia Washingtonba utazott, hogy találkozzon Eisenhower elnökkel, és kiadták az Eisenhower-doktrína néven ismert nyilatkozatot (Szaúd-Arábiát úgy védik, mintha az USA része lenne). Még akkor is, amikor Eisenhower személyesen alkalmatlannak találta Ibn Szaúdot a vezetésre, elfogadta, hogy ez a nem megfelelő vezető volt az, ami lehetővé tette, hogy az olajat az olyan nacionalisták, mint az egyiptomi Gamel Abdul Nasser, akadálytalanul szállítsák. Nasszer bevezette a világot a pánarabizmus doktrínájába, amikor arra szólította fel az arabokat, hogy utasítsák el a neokolonializmust, és keressenek menedéket egy radikális szocialista menetrendben, amely magában foglalja erőforrásaik földjeik fejlesztésére való felhasználását. 1956-ban Nasszer államosította a kulcsfontosságú Szuezi-csatornát (amelyen az Ázsia-Európa felől érkező összes hajóforgalom áthaladt); válaszul az angol-francia megszállta a Szuezt. De úgy tűnt, hogy a nasszerizmus erősödik, és az Egyesült Államok megrémült, amikor Rijád lakossága 1956-ban hősként fogadta. „Arab olaj az arab népnek” – mondta Nasser, és nemcsak az Egyesült Államok kormányát ijesztette meg (aki megszállta). Libanon 1958-ban), de helyi potentátok is (például Irak és Libanon fejei), akik Fouad Ajami tudós szavai szerint „uralkodnak, de nem uralkodnak”.
Washington 1957-től napjainkig Szaúd-Arábiát területe kiterjesztéseként kezeli, garantálva az Ibn Szaud család védelmét a kommunizmustól, az arabizmustól és a síita radikalizmustól. Valószínűtlennek tűnik, hogy most megtörik az Eisenhower-paktumot. A Bagdadba vezető út Rijádba való kiterjesztésével kapcsolatos megtévesztésen keresztül vezet. Rövid távon semmi sem fog ártani a Pentagon-Big Oil-Szaudi kapcsolatnak, amelyet az elmúlt fél évszázadban oly szeretettel ápoltak.
Ami az érvelést teljesen hihetetlenné teszi, az a jemeni tapasztalat. Az 1960-as években ez az ősi nevű nemzet északon arab köztársaságot (1962), délen szocialista államot (1967) hozott létre. Egy ideig mindkét jemen a szaúdi szubimperializmus ellen tiltakozott, de nem kaptak támogatást a demokrácia szavazóitól. Jemen modern történelmét az 1960-as évekig négy erő uralta: (1) a birodalmi Nagy-Britannia (akik 1839 és 1967 között irányították Aden kikötővárost, India kapuját, amelyről ismertté vált, hogy több biztonságot emészt fel, mint amennyit termel); (2) az Oszmán Birodalom (1849-1923, főleg északon); (3) egy terjeszkedő Egyiptom (Muhammad Ali 1837-ben kötötte meg első szövetségét egy jemeni tartománnyal, a nasszerizmus pedig 1967-ig tartotta magát a régióban); és (4) a ragadozó és nepotista zaydi imámok Északról. Az Arábia modern államait létrehozó erők mikrokozmosza, Jemen fényes jövő előtt állt az 1960-as években, amikor kiküldte külföldi urait és belföldi színlelőit – de a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan az emberek remélték.
1958-ban Jemen északi része, még mindig az imámok fennhatósága alatt, Szíriával és Egyiptommal csatlakozva megalakította az Egyesült Arab Köztársaságot. „Az arab óriás a gödörbe fogja taszítani az imperializmust. A halál karmai az imperialistákba szorultak” – jelentette ki a Sanaa Radio, jelezve a mezőgazdasági és kereskedői uraknak, hogy a haladás erői eljöttek, hogy megdöntsék a jemeni elmaradottságot (takhalluf). Az alsó középosztály körében a marxista eszmék a Kommunista Párt megalakulásához vezettek (az 1940-es években), majd egy évtizeddel később az Arab Nacionalisták Mozgalmához (amelynek mozgató szelleme a palesztin forradalmár, George Habash volt). A regionális szatrapa (Szaúd-Arábia) és nemzetközi szövetségesei (Pentagon-Big Oil) számára nem tűntek jól a dolgok, ezért két különálló, de egymással összefüggő stratégiát fogadtak el a haladás aláásására:
(1) Blokádok és háborúk.
Amikor az északi republikánusok 1962-ben megdöntötték az imámokat, és közös ügyet folytattak Egyiptommal, a szaúdi rezsim agresszívan háborús lábra lépett az imámok nevében. Táborokat hoztak létre az imám követői számára Jizanban és Najranban, valamint minden létesítményt felajánlottak a monarchia oldalán a köztársaságiak ellen. A következő évben az Egyesült Államok külügyminisztériumának egyik tisztviselője megjegyezte, hogy „a szaúdi arany és a fegyverek [pezsegtetik] a törzsi edényt” Jemenben. Amikor a republikánusok megállíthatatlannak tűntek, a szaúdiak 1970-ben elvetették az imámokat. Eközben a republikánusok maguk is összevesztek az egyiptomiakkal, és kiegyeztek a helyi törzsekkel. Észak lett a szaúdi bázis a marxista déllel szemben.
Szaúd-Arábia ománi szövetségesével több fegyveres támadást hajtott végre a Dél-Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság ellen. 1969 novemberében például a szaúdi csapatok és légi fegyvereik megtámadták a jemeni határállást Al-Wadi'ah-nál. A szaúdi Szabad Jemeni Dél rádió eközben szüntelenül baloldali propagandát sugárzott. Amikor 1972-ben a két jemen háborúba kezdett, Rijád a feudálisabb északot támogatta a marxista dél ellen. Rijád befolyása alatt az Egyesült Államok kormánya nagykövetséget nyitott Szanaában, az északi régió fővárosában, és az Egyesült Államok külügyminisztere erről azt mondta: „Értékeljük azt a pozitív lépést, amelyet Jemen tett. Fontos földrajzi helyzete van az olajban gazdag Arab-félszigeten, és a legnagyobb lakossága a félszigeten.” Maga Jemen is olajmentes volt, nagy problémát jelentett a marxisták számára, akiknek programja a földreformot is magában foglalta (az 1970-71-es intifáda a kisparasztokat mozgósította a föld megszerzésére, szövetkezetek létrehozására és a vidéki erőviszonyok átalakítására), de forráshiányuk miatt kihívást jelent a gazdasági fejlődés számára.
(2) Wahabbizmus.
Az ilyen hagyományos eszközökkel Dél-Jemen szétfojtására a szaúdiak elkezdték exportálni intoleráns iszlám márkájukat az Üres Negyeden keresztül. 1970-ben a szaúdiak nyomást gyakoroltak a Jemeni Arab Köztársaságra (északon), hogy az iszlám állammá (Doula Islamia) váljon. Északról és Ománból a szaúdi ötletek és alapok vándoroltak, hogy káoszokat idézzenek elő délen. Íme egy kevéssé ismert tény: afgán kalandja közepette Oszama Bin Laden az Ibn Szaud család megbízásából Jemenbe ment. A szaúdi fehérgárdisták önkéntes hadereje olyan típusokat tartalmazott, mint Tarik al-Fadli, az egyik tartomány egykori emírjének fia. Al-Fadli később Afganisztánba ment, és visszatért délen, hogy a Dzsama'at al-dzsihád vezetőjeként működjön. 1989-ben a Jemeni Szocialista Párt egyik vezetője megjegyezte: „A vallási csoportok másfél évtized alatt jelentős politikai és ideológiai befolyást gyakorló, aktív propagandamunkát folytató nagy hatalmi központtá alakultak, míg a múltban sem létezés, sem történelmi gyökerek a környéken.” A következő évben a két Jemen egyesült, és a marxisták elleni fokozatos háború győzött a nagy északi szomszéd javára.
Ennek a rövid emlékeztetőnek a megírásához újraolvastam többek között Fred Halliday Arabia Without Sultans (1975) című művét. Milyen érzés végignézni azokon az oldalakon, érezni a lázadást a levegőben a félszigeten, akár Jemenben, akár Dhofarban és Ománban. „Sem a szaúdi rezsim gazdagodása, sem Egyiptom kapitulációja nem segítette az arab nép felszabadítását – írta Halliday a nyitóoldalakon –, de a változások olyan mozgalmat hoztak létre, amely eredetibb és jobban gyökerezik az emberekben, mint bármely más. előtt. Az olajra éhes Amerika, amely már eleve nyugtalanul töpreng külföldi összefonódásain, most a felkelő Arábiához van kötve. Majdnem három évtizeddel később a dolgok egészen másként alakulnak. A „felkelő Arábia” már nem dől balra; A szaúdiak által kiváltott intolerancia, a földesurak által galvanizált, a Pentagon-Big Oil támogatása mára légióssá vált: maradt a USS Cole jelenléte Jemenben, egy támadás ellene 2000 októberében (17 halott, 40 sérült) , az al-Kaida nagylelkű jelenléte a régióban, néhányan megöltek pilóta nélküli amerikai fegyverek által, meggyilkolt misszionáriusok, valamint a Qat és a hagyományok által megbénított és megvigasztalt lakosság.
A Rijádba vezető út nem Ádenen keresztül vezetett. Miért hiszik azt, hogy Bagdad lesz a demokrácia hegirájának első karavánszerájja?