Nasir Khan, 10. március 2013
Az iszlám síita és szunnita ágakra való felosztása a hetedik század közepétől sokkal inkább politikai tényezőknek volt köszönhető, mint a hit alapjainak, mivel ezek minden ember és hatalmi elit számára ugyanazok. Nyilvánvaló, hogy két rivális, akik azért küzdenek, hogy fölénybe kerüljenek a politikai versenyben, nem nyerhet, hacsak nem köt kompromisszumot és elkerüli a konfliktust. Ez lehetséges volt, de nem történt meg a muszlim közösségben (az Ummahban) végbemenő növekvő polarizáció korai szakaszában.
Az egyik puritán csoport, a karajiták az új hit és a muszlim közösség iránti aggodalommal látták a fejleményeket, amely mára már nagy volt, és számos régióban gyorsan terjedt. A karajita megoldás az új nemzetet károsító hatalmi politika hullámának megfékezésére drasztikus volt: likvidálják a kalifátus rivális követelőit, és mentsék meg a hitet és a kalifátust! Hiába tettek, a probléma nem szűnt meg. Az egyik fél nyert, a másik pedig veszített. Így az új politikai berendezkedésben az uralkodás örökletes elve váltotta fel az uralkodóválasztás jogát. Most nem a hit formálta a politikai hatalmat, hanem inkább a politikai hatalmat, amelynek sok köze volt a formálódó társadalom formához. Ebben az időszakban a szunnita-sía megosztottság markánsabbá vált, és a megosztottság olyan formát öltött, amely még mindig velünk van.
Most megjelentek a kalifa és imám hivataláról alkotott eltérő politikai gondolkodás szunnita és síita formái. Ezután a teológiai különbségek is növekedni kezdtek. A szunnita és síita doktrinális különbségek elkerülhetetlenül hangsúlyosabbá váltak, és az eltérő jogtudományi irányzatok rányomták bélyegüket a két csoport közötti növekvő egyenlőtlenségre. Ezért ami az állam legmagasabb tisztségéért folytatott politikai küzdelemnek indult, végül két rivális szektává fejlődött az iszlámon belül. Az iszlám két nagy ágra szakadt. Ez a szakítás végleges volt. Ennek messzemenő hatása volt az iszlám hatalom és civilizáció fejlődésére.
Hogy milyen kapcsolat volt a két ág között, amikor az iszlám világvallássá vált, és az Iszlám Birodalom mérete és hatalma növekedett, az röviden így fogalmazható meg: a szunnita iszlám dominánssá vált, de a síiták nem elszigeteltek vagy áldozatul. A kapcsolatok többnyire szívélyesek voltak, volt kölcsönös alkalmazkodás és tolerancia.
A síiákkal szembeni intolerancia és áldozattá válásuk olyan országokban, mint Pakisztán ezekben az időkben, egy tragikus történet egy toleráns hitről, amelyet néhány fanatikus tudatlan ember eltérített a teológiájuk nevében. Ez a takfiri teológia egyszerű: a síiták nem muszlimok; ezért át kell térítenünk őket az iszlámra. Ha nem térnek át az iszlám hitre, kötelességünk megölni őket! Tehát ezeknek a félrevezetett huncutoknak nagy feladatuk van: kiirtani a síitákat Pakisztánban, akik a lakosság körülbelül egynegyedét, csaknem 40 milliót teszik ki.
Mindazonáltal észben kell tartanunk, hogy ezek a jobboldali bûnözõk és érzéketlen gyilkosok Pakisztánon belül csak egy szélsõ elemet jelentenek, akik pusztítást okoznak. A szunnita muszlimok túlnyomó többségének semmi kifogása a síita muszlimok ellen, és fordítva. Mindketten testvérként tekintenek egymásra, és elfogadják egymás jogát, hogy saját hagyományaik és szokásaik szerint kövessék az iszlámot.
De Irakban Bush elnök vezetése alatt az amerikai megszállók és a föld megszállói szították a felekezeti megosztottságot, és amit most látunk, az senki előtt nincs elrejtve. Így a pakisztáni takfiri bérgyilkosok, akik kapcsolatban állnak más iszlám országokkal és kívülről az amerikai imperializmussal, erőszakkal és terrorral járulnak hozzá ugyanahhoz a célhoz: oszd meg, törj össze és nyerj! De ezek a célok hitvány és embertelen célok, amelyek ellen minden jóakaratú embernek, mindenféle politikai és vallási identitással és hovatartozással szembe kell szállnia. A vallásoknak, politikának és ideológiáknak hozzá kell járulniuk az emberi jóléthez, a boldogsághoz és a békés léthez, nem pedig fordítva.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz