Gondolom, mivel ez adta Brian Riedlnek, a Manhattan Institute vezető munkatársának, rengeteg hely rendkívül megtévesztő dolgokat mondani, ha nem egyenesen hazugságokat. Riedl művének lényege az, hogy a társadalombiztosítást és a gyógykezelést nem lehet fenntartani a középosztály adóemelése nélkül.
A darab nagy része az elöregedő népességről szóló, lehetetlen terhet jelentő standard sor, amelyről évtizedek óta olvashatunk a NYT-ben és máshol is. Például Riedl egy régi kedvencet tartalmaz:
Az egyes nyugdíjasokat eltartó dolgozók aránya, ami kb 5:1 vissza fog esni 1960-ban 2:1 a következő évtizedre.
Ez persze nagyrészt igaz. Az a megtévesztő, hogy a dolgozók és a nyugdíjasok arányának csökkenése nagyrészt régen ment végbe. A hányados A támogatott munkavállalók aránya 3.2-re 1:1975-re csökkent. Ez a szint körül mozgott egészen addig, amíg a baby boom korosztály nyugdíjba nem vonult a század első évtizedének végén.
A munkavállalók és a nyugdíjasok aránya 2.8:1-re csökkent. Az előrejelzések szerint a következő évtizedre 2.4:1-re csökken. Félsz még?
Riedl azt is elmondja nekünk, hogy „a 90 éves korukig élő emberek, egy gyorsan növekvő csoport, felnőtt életük egyharmadát társadalombiztosítási és egészségügyi ellátások beszedésével töltik.” Ezzel az állítással két probléma van.
Először is, azok az emberek, akik 90 évig élnek, aránytalanul magasabb jövedelműek lesznek. Sokan halogatják a társadalombiztosítási juttatások beszedését 70 éves korukig, vagy annak közelébe. Továbbá, ha továbbra is dolgoznak, és a munkáltató által biztosított egészségbiztosítással rendelkeznek, a Medicare nem lesz az elsődleges kifizető nyugdíjazásukig. Ha a „felnőtt élet” 18 éves kortól kezdődik, akkor a 90. életévüket betöltő embereket nézzük, akik felnőtt életük egynegyedénél valamivel többen szedik a segélyt (20 évből 72 év).
De a fontosabb pont az, hogy a várható élettartam nem mindenkinél nőtt. Mint a közelmúltban jelentést A Kongresszusi Kutatási Szolgálat dokumentálta, hogy a jövedelemeloszlás alsó felében dolgozók 65 éves korában várható élettartama szinte nem nőtt. A várható élettartam növekedésének története elsöprő, a magasabb jövedelmű munkavállalók tovább élnek.
Túljutni a megtévesztésen
Riedl azt is elmondja, hogy „a mai tipikus nyugdíjba vonuló házaspár háromszor akkora Medicare-juttatásban részesül, mint amennyit élete során befizetnek a rendszerbe.” Ez igaz, de kihagy két fontos pontot.
Először is, a Medicare juttatások olyan magas értéke az az oka, hogy személyenként kétszer annyit fizetünk egészségügyi ellátásunkért, mint más gazdag országokban élők. Ez nem a jobb ellátásnak köszönhető. Az Egyesült Államokban élő emberek nem teljesítenek jobban a legtöbb eredménymutató alapján.
A magasabb költségünk abból adódik, hogy mindenért kétszer annyit fizetünk. A vényköteles gyógyszerekért kétszer annyit fizetünk a gyógyszergyártó cégeknek. Az orvosi felszerelések gyártóinak kétszer annyit fizetünk az orvosi berendezésekért. Orvosainknak kétszer annyit fizetünk, mint Európában és Kanadában. És évente százmilliárdokat dobunk ki a biztosítótársaságokra, mert erős lobbistáik vannak, akik megszerezhetik nekik ezeket a segélyeket. Drága Medicare-jutalmaink nem a magas életet élõ idõsek története, hanem az egészségügyi rendszert kiszakító, befolyásos érdekcsoportok története.
De ezek csak a szokásos megtévesztések, amelyekre számíthatunk azóta, amikor Peter Peterson magántőke-milliárdos volt. a vád vezetése Társadalombiztosítás és Medicare ellen. De a másik probléma Reidl Medicare megjegyzésével a nyílt hazugságig terjed.
A társadalombiztosítással ellentétben a Medicare-t nem olyan rendszernek tervezték, ahol a célzott adó teljes mértékben finanszírozza a programot. A Tradicionális Medicare három részből áll: Az A rész a program kórházi biztosítási része, amelyet állítólag a dedikált Medicare adóból kell fizetni. A B. rész az orvosok fizetését tartalmazza. Ezt csak részben úgy tervezték, hogy a kedvezményezettek által fizetett díjakból finanszírozzák. A D. rész a gyógyszerbiztosításról szól, amelyet szintén úgy terveztek, hogy a kedvezményezetti díjak csak részben finanszírozzák. (Van még C rész, a Medicare Advantage, amely a biztosítótársaságok pénzének továbbítására szolgál.)
Mivel a Medicare program nagy részét nem is úgy tervezték, hogy közvetlenül a programnak való kifizetésekből fedezzék, nincs értelme a program ezen részeit belefoglalni a Medicare hiányával kapcsolatos panaszok közé. Amikor Riedl elmondja, hogy a Medicare az előrejelzések szerint 48 billió dolláros hiányt fog kifejteni a következő három évtizedben, a tervezett hiány túlnyomó többsége a program egy részének köszönhető, amelyet nem fedeznek a Medicare-specifikus adók.
Ez ahhoz hasonlítható, mintha azt mondanánk, hogy a védelmi minisztérium idén 890 milliárd dolláros hiányt produkál (a GDP 3.4 százaléka), mert ennyivel haladják meg kiadásai a kijelölt adókat. Feltételezem, hogy a NYT nem engedné fel a véleményoldalára a hatalmas védelmi minisztérium deficitre panaszkodó darabot, mert nincs értelme. Miért megengedett ez a Medicare-deficitre vonatkozó panasz?
Valójában van egy nagyon érdekes történet a Medicare A. rész programjának tervezett hiányáról: az utóbbi évtizedekben meredeken csökkent. 2000-ben az volt tervezetthogy a Medicare mára a GDP 0.4 százalékának megfelelő (évente kb. 90 milliárd dolláros) kieséssel nézne szembe, ami 1.0-re a GDP 2040 százalékára emelkedik (III.C1. táblázat). A legfrissebb kuratóriumi jelentés mutatja az idén mindössze a GDP 0.04 százalékát teszi ki, ami 0.42-re 2040 százalékra emelkedik, majd az évszázad hátralévő részében csökken.
A program finanszírozásában bekövetkezett javulás az egészségügyi költségek növekedésének meredek lelassulásának köszönhető. Mondanunk sem kell, ha egészségügyi költségeinket összhangba hoznánk az olyan országok költségeivel, mint Németország és Kanada, akkor a program óriási többletet mutatna. Az Affordable Care Act ebben az időszakban szerepet játszott az egészségügyi költségek növekedésének megfékezésében. Biden elnök igyekszik tovább menni a gyógyszerköltségek korlátozására tett javaslataival, ha a republikánus „deficit sólymok” nem állnak az útjába.
Kell-e megadóztatni a középosztályt?
Két további szempont van Reidl darabján. Először is az a probléma, hogy a társadalombiztosításnak hamarosan többletbevételre lesz szüksége a tervezett béradóból származó bevételen felül. Ez legalább részben a magasabb jövedelműek adójának emeléséből fakadhat. A 160 ezer dollár feletti bérjövedelem után nem szedik be az adót.
Amikor ezt a küszöböt 1982-ben meghatározták, a bérjövedelem mindössze 10 százaléka volt a felső határ felett. Az elmúlt négy évtizedben tapasztalt felfelé irányuló jövedelem-újraelosztás eredményeként a bérjövedelem közel 18 százaléka haladja meg ezt a küszöböt. A magas jövedelműek bérének nagyobb hányadának adó alá vonása segítené a tervezett elmaradást.
Más adókra is rátérhetnénk, például a nem béren kívüli jövedelemre vagy a magasabb társasági adóra. Ez eltávolodna attól a gyakorlattól, hogy a társadalombiztosítási adóból származó juttatásokat finanszírozzák, de nem egyértelmű, hogy sok embert zavarna ez az elmozdulás.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy a korábbi évtizedekben többször is emeltük a társadalombiztosítási adó mértékét. A társadalombiztosítási adó volt <p></p> a megalakulását követő öt évtized alatt az 2.0-es 1937 százalékról az 12.4-es 1990 százalékra. Több mint 30 éve egyáltalán nem nőtt.
Mint én neves tegnap részben azért lehetett politikailag ennyire emelni az adókat, mert legalábbis a program fennállásának első harmincöt évében a reálbérek egészséges ütemben emelkedtek. Könnyebb megadóztatni a munkavállalók által évente kapott bérnövekedés egy részét, mint arra kérni a dolgozókat, hogy mondják le a stagnáló vagy akár reálértékben csökkenő fizetéseik egy részét.
Úgy tűnik, hogy a reálbérek ismét emelkedő pályára állnak. Az elmúlt évtized közepétől a reálbérek évente közel 1.0 százalékos ütemben emelkedtek a tipikus munkavállalók esetében. A pandémiás infláció rövid időre megállította ezt a növekedést, de úgy tűnik, hogy a reálbérek ismét emelkednek, különösen a alsó rész a bérlétráról. Ha ez a tendencia folytatódik, a társadalombiztosítási adók mérsékelt emelésére van lehetőség, ha ez szükségesnek bizonyul.
Az más kérdés, hogy lehet, hogy egyáltalán nincs szükségünk további adókra, legalábbis makrogazdasági szempontból. Sok közgazdász, legfőképpen Larry Summers volt pénzügyminiszter, azt állították, hogy az elöregedő társadalom legnagyobb problémája a „szekuláris stagnálás”. Ez egy olyan történet, ahol nincs elég kereslet ahhoz, hogy a gazdaság a potenciálisan működjön, és a munkavállalók teljes mértékben foglalkoztatottak maradjanak. Ez 180 fokban ellentétes azzal a történettel, hogy nem lesz elegendő erőforrásunk a növekvő idős népesség támogatásához. Ha Summers világi stagnálási nézete igaznak bizonyul, akkor nem lenne ok az adóemelésekre, hiszen a gazdaság nem túlságosan, hanem túl kevés kereslettől szenved.
Röviden, a félelemlobbi a régi trükkjeihez nyúlik, amelyek ellen az igazán komoly emberek (szemben a „nagyon komoly emberekkel”) évtizedek óta küzdenek. A társadalombiztosítás és a Medicare nagyszerű sikertörténetek, amelyektől emberek tízmilliói függenek. Nem szabad megengednünk, hogy tisztességtelen rémhírek alapuljanak e programok lefaragásához és/vagy privatizálásához.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz