1. Augusztus 3-án az Országos Kongresszusban kiteljesedett az igazságszolgáltatás és a média által készített puccs. Ezzel a burzsoázia lezárta az általuk 2014 óta előkészített összeesküvés első szakaszát, hogy egy teljesen alárendelhető és a válság súlyát a munkásosztály vállára terhelni hajlandó kormányt helyezzenek hatalomra.
A jelenlegi szakasz a neoliberális intézkedések végrehajtásának felgyorsításáról szól, amelyek csak a pénzügyi tőkét és a nagytőkét érdeklik, mint például a munkaerő-kizsákmányolás fokozása, a fizetések csökkentése, a munkanélküliségi ráták növelése, valamint a privatizációs és költségvetési kiigazítási program alkalmazása, amely még az IMF-fel szemben is kínosak.
Minden nap hallunk abszurd bejelentéseket – és azt mondom:abszurd” mert szembemennek a Munka Törvények Konszolidációjával (CTL), az Alkotmánnyal és minden szociális joggal, amelyet az elmúlt évtizedek harcával meghódított.
2. Nem tartott tehát sokáig az az elégedettség, amit a puccsisták a parlamenti győzelmük után éreztek. A puccsot sem a közvélemény, sem az emberek nem legitimálták, sőt nemzetközi szinten is elkedvetlenítették.
Az illegitim elnököt megalázták a G20-as találkozón, amelyen a többi uralkodó nem is emlegette őt elnökként. És még arra is ki kellett használnia az utazás lehetőségét, hogy cipőt vásároljon egy helyi bevásárlóközpontban. Szegény Temer!
Jogi szempontból a bohózat nyilvánvaló volt, amikor a szenátoroknak nem volt bátorságuk megsemmisíteni Dilma politikai jogait, ami arra utalt, hogy nem követett el semmilyen bűncselekményt. És ami még rosszabb, három nappal ezután ugyanazok a szenátorok hagyták jóvá a projektet, amely legalizálja a pénzügyi egyenlegek és számadatok átírását. De nem ugyanaz a bűn, amiért Dilmát eltávolították?
A leghangosabb válasz az utcákon hallatszott. Szeptember 4-én, vasárnap, mindössze egy héttel a puccs után, több mint 100,000 XNUMX Sao Paulo-i fiatal férfi és nő vonult az utcára, hogy tiltakozzanak, és a szlogent hangoztatták: „Temerrel ki, közvetlen választások most, és senki sem kevesebb”. A tömeges tiltakozást a sajtó segítsége nélkül hívták össze, amely továbbra is a puccsista vezetők szolgálatában áll.
Ezt követően, szeptember 7-én több száz tiltakozást tartottak Brazília-szerte, és több ezer brazil férfi és nő gyűlt össze a „Kikiáltottak kiáltása” körül, ugyanazon zászló alatt. A vége az lett, hogy a paralimpia megnyitóján, a Maracana Stadionban a középosztály 5 percig huhogott.
3. Mi lesz ezzel a kormánnyal? Senki sem tudja. A burzsoázia is kételkedik. A puccsista kormány nem tudja biztosítani a politikai egység érzését a konzervatív erők számára. Neoliberális terve nem fogja kihozni az országot a gazdasági és politikai válságból; éppen ellenkezőleg, elmélyítik, ami súlyos következményekkel jár az egész lakosságra nézve. A tagok korrupciójára utaló jelek ellentétesek az úgynevezett Curitiba Köztársaság diskurzusával és érdekeivel. Ezért szankcionálták és eltávolították posztjáról az Unió főtanácsnokát.
Meddig késlelteti még a média és a bírói hatalom az üzletemberek illegális kenőpénzekről szóló bírósági vallomásait, amelyekben számos kiváló miniszter, sőt maga az illegitim elnök is érintett?
A puccsista kormány tartós válságban lévő kormánnyá válhat, ami csak megviseli az őt támogató pártokat, ez történt Sarney kaotikus kormányának utolsó éveiben (1985-1989). Vagy a burzsoázia képes lesz-e ezen változtatni egy közvetett mechanizmuson keresztül 2017 januárjában, és egy új, jobb képességekkel rendelkező, a gazdasági hatalomban sokkal jobban bízó csalót ültetni a hatalomba.
A mi szempontunkból – a munkásosztály szemszögéből – a kormánynak a lehető legkevesebb ideig kell fennmaradnia. De a politikában a tények és az erők korrelációja nem puszta akarat vagy vágy terméke. Az osztályharc mindkét oldala által felhalmozott erő termékei.
Meddig marad hatalmon a kormány? Ez azon múlik majd, hogy képesek vagyunk-e mozgósítani a munkásosztályt, és felvenni azt a zászlót, amely eddig néma tanú volt, bólogatva, mintha nem a politikai játszma lenne a terepe.
4. A következő hetekben a puccsista kormány felgyorsítja a munkásosztály jogai elleni offenzíváját. Nap mint nap tesznek bejelentéseket, hogy megnyirbálják jogainkat, megreformálják a társadalombiztosítást és a külföldi tőkével szembeni alárendeltségi politikát alkalmazzák, elősegítve a privatizációt és a földek eladását, de a só előtti olajmezőt, a gázvezetékeket, a BR-elosztót is odaadják, és más nemzeti vagyonforrások… ezek az intézkedések hamarosan a lakosság és a munkásosztály nagyobb részét érik el.
Ezzel a helyzettel szembesülve a vidék és a város több szektora fokozta mozgósításait és országos küzdelmét, ahogyan ez történik a vidéki munkásokkal, a parasztokkal, a banki alkalmazottakkal, a fémmunkásokkal, a tanárokkal, a postás dolgozókkal és a közalkalmazottakkal.
Ezen ágazati harcok fokozottabb artikulációja során a szakszervezetek nemzeti sztrájkra szólítanak fel szeptember 22-én. Nagy erőfeszítéseket tesznek annak garantálására, hogy ne csak a szakszervezeti mozgalmat mozgósítsák, hanem a brazil népfront és a félelem nélküli emberek minden mozgalmát. hogy ez a sztrájk megbénítsa a termelést, a közlekedést, a közszolgáltatásokat, a kereskedelmi tevékenységeket és az iskolákat. És amint azt egyes szakszervezeti vezetők előre sejtették, ez a puccsista kormány elleni általános sztrájk felé való elmozdulás főpróbájaként fog működni.
Ugyanakkor Sao Paulóban és más városokban megszaporodtak a mozgósítások, általában vasárnaponként, néha spontán módon. Legtöbbször az ifjúsági és társadalmi mozgalmak tartják őket, akik felkiáltanak: „Kifelé Temerrel! Közvetlen választások most!” egyértelmű javaslatként, hogy a demokratikus rend csak akkor áll helyre, ha a népnek joga lesz saját képviselőit választani a szavazáson; jogaink megőrzésére és a folyamatban lévő neoliberális terv intézkedéseivel szemben.
A dobok felforrósodnak, és a küzdelem csak fokozódik…
Küzdjünk, elvtársak!
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz