Folyamatosan hallom az összehasonlítást a londoni zavargások és más európai városok zavargásai között – ablaktörések Athénban vagy autótüzek Párizsban. És az biztos, hogy vannak párhuzamok: a rendőri erőszak szikrája, egy generáció, amely úgy érzi, hogy elfelejtették.
De ezeket az eseményeket tömegpusztítás jellemezte; a kifosztás kisebb volt. Az elmúlt években azonban más tömeges kifosztásokra is sor került, és talán ezekről is beszélnünk kellene. Az Egyesült Államok invázióját követően Bagdad volt – a gyújtogatás és a fosztogatás őrülete, amely kiürítette a könyvtárakat és a múzeumokat. A gyárakat is eltalálták. 2004-ben meglátogattam egy olyant, ahol hűtőszekrényeket készítettek. A munkásai minden értékestől megfosztottak, majd olyan alaposan felgyújtották, hogy a raktár csatos fémlemezből készült szobor volt.
Akkoriban a kábelhíradók azt gondolták, hogy a fosztogatás erősen politikai dolog. Azt mondták, ez történik, ha egy rezsimnek nincs legitimitása az emberek szemében. Miután olyan sokáig nézték, hogy Szaddám és fiai mennyivel segítik magukat, amihez és akihez akarnak, sok rendes iraki úgy érezte, jogot szerzett magának, hogy néhány dolgot elvigyen magának. De London nem Bagdad, David Cameron brit miniszterelnök pedig aligha Szaddám, úgyhogy ott biztosan nincs mit tanulni.
Mit szólnál akkor egy demokratikus példához? Argentína, 2001 körül. A gazdaság szabadesésben volt, és emberek ezrei, akik zord negyedekben éltek (amelyek a neoliberális korszak előtt virágzó gyártási övezetek voltak) megrohamozták a külföldi tulajdonú szupermarketeket. Úgy jöttek ki, hogy tologatták a bevásárlókocsikat, amelyek tele voltak olyan árukkal, amelyeket már nem tudtak megfizetni – ruhák, elektronikai cikkek, hús. A kormány „ostromállapotot” hirdetett a rend helyreállítása érdekében; az embereknek ez nem tetszett és megdöntötték a kormányt.
Argentína tömeges fosztogatását El Saqueo-nak nevezték – kifosztásnak. Ez politikailag jelentős volt, mert ugyanazt a szót használták annak leírására, amit az ország elitje követett el azzal, hogy kirívóan korrupt privatizációs ügyletekben eladta az ország nemzeti vagyonát, elrejtette a pénzét offshore, majd brutális megszorításokkal átadta a számlát az embereknek. csomag. Az argentinok megértették, hogy a bevásárlóközpontok saqueo-ja nem jöhetett volna létre az ország nagyobb saqueo-ja nélkül, és az igazi gengszterek a felelősek.
De Anglia nem Latin-Amerika, és zavargásai nem politikai jellegűek, legalábbis ezt halljuk. Csak arról szólnak, hogy a törvénytelen gyerekek kihasználják a helyzetet, és elveszik azt, ami nem az övék. A brit társadalom pedig – mondja Cameron – irtózik az ilyen viselkedéstől.
Ezt teljes komolysággal mondják. Mintha meg sem történt volna a hatalmas bankmentés, amit a dacos rekordbónuszok követtek volna. Ezt követte a rendkívüli G-8 és G-20 találkozó, amikor a vezetők közösen úgy döntöttek, hogy nem tesznek semmit a bankárok megbüntetésére ezekért, és nem tesznek semmi komolyat annak érdekében, hogy hasonló válság ne fordulhasson elő. Ehelyett mindannyian hazamennének a saját országukba, és áldozatokat kényszerítenének a legkiszolgáltatottabbakra. Ezt úgy tennék meg, hogy elbocsátják a közszférában dolgozókat, bűnbakokat állítanak fel tanárokért, bezárják a könyvtárakat, emelik a tandíjat, visszavonják a szakszervezeti szerződéseket, sürgősen privatizálják a közvagyont és csökkentik a nyugdíjakat – keverje össze a koktélt lakóhelyével. És ki tart előadást a televízióban arról, hogy fel kell adni ezeket a „jogosultságokat”? Természetesen a bankárok és a fedezeti alapok menedzserei.
Ez a globális Saqueo, a nagy megszállás ideje. A kóros jogosultságtudattól fűtve ez a fosztogatás égve hagyott lámpákkal történt, mintha nem is lenne semmi rejtegetnivaló. Van azonban néhány bosszantó félelem. Július elején a Wall Street Journal egy új közvélemény-kutatásra hivatkozva arról számolt be, hogy a milliomosok 94 százaléka tart az "utcán elkövetett erőszaktól". Ez, mint kiderült, ésszerű félelem volt.
Természetesen a londoni zavargások nem voltak politikai tiltakozások. De az éjszakai rablást elkövető emberek pokolian tudják, hogy elitjük nappali rablást követ el. A Saqueos fertőző.
A toryknak igazuk van, amikor azt mondják, hogy a lázadás nem a megszorításokról szól. De ennek nagyon sok köze van ahhoz, amit ezek a vágások jelképeznek: az, hogy elvágják. Bezárva egy léggömbölyű alsó osztályba, ahol a korábban felkínált néhány menekülési útvonalat – szakszervezeti állást, megfizethető oktatást – gyorsan lezárták. A vágások üzenet. A társadalom egész szektorának mondják: ott ragadtatok, ahol vagytok, hasonlóan a migránsokhoz és menekültekhez, akiket elfordítunk az egyre erősödő határainknál.
David Cameron válasza a zavargásokra az, hogy ezt a bezárást szószerintivé tegye: kilakoltatások az állami lakásokból, fenyegetés a kommunikációs eszközök leállításával és felháborító börtönbüntetések (öt hónap egy nőnek, amiért kapott egy lopott rövidnadrágot). Ismét elküldik az üzenetet: tűnj el, és tedd csendben.
A G-20 tavalyi, torontói „megszorító csúcstalálkozóján” a tüntetések zavargásokba torkolltak, és több rendőrautó is leégett. A 2011-es londoni mércével mérve ez semmi, de nekünk, kanadaiaknak mégis sokkoló volt. A nagy vita akkor az volt, hogy a kormány 675 millió dollárt költött a csúcstalálkozó „biztonságára” (de úgy tűnik, még mindig nem tudták eloltani ezeket a tüzeket). Akkoriban sokan felhívták a figyelmet arra, hogy a rendőrség által beszerzett drága új arzenál – vízágyúk, hangágyúk, könnygáz és gumilövedékek – nem csak az utcán tüntetőknek készült. Hosszú távú felhasználása a szegények fegyelmezése lenne, akiknek a megszorítások új korszakában veszélyesen kevés vesztenivalójuk lenne.
David Cameron ezt tévedett: nem lehet egyszerre csökkenteni a rendőrség költségvetését, mint minden mást. Mert amikor elrabolja az emberektől azt a keveset, amijük van, annak érdekében, hogy megvédje azok érdekeit, akiknek több van, mint amit bárki megérdemelne, ellenállásra kell számítania – legyen szó szervezett tiltakozásról vagy spontán kifosztásról.
És ez nem politika. Ez a fizika.
Copyright © 2011 The Nation
Naomi Klein díjnyertes újságíró és szindikált rovatvezető, valamint a The Shock Doctrine: The Rise of Disaster Capitalism című nemzetközi és a New York Times bestseller szerzője, amely most puha kötésű. Korábbi könyvei közé tartozik a nemzetközi bestseller, a No Logo: Taking Aim at the
Brand Bullies (amely nemrég jelent meg egy speciális, 10. évfordulós kiadásban); valamint a Fences and Windows: Dispatches from the Front Lines of the Globalization Debate (2002) című gyűjtemény. Olvassa el a legutóbbi írásbeli látogatását www.naomiklein.org. Követheti őt a Twitteren: @NaomiAKlein.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz