Október 9-én lesz 50 éve Che Guevera meggyilkolása. 8. október 1967-án letartóztatták, megsebesítették, majd másnap agyonlőtték egy kis vidéki iskola külső falában, a bolíviai Valle Grande állambeli La Higuera városában, a CIA közvetlen utasítására.
Ott voltam a 40. évforduló ünnepségén. Soha nem tudtam megérteni, hogyan lépett be a Che Guevara ezekbe a 3-4 ezer méteres néptelen hegyekbe anélkül, hogy bármilyen tömegszervezet volt jelen, amely támogatta volna. Mára a hely megállt az időben, és a régió nyomorúsága ugyanaz, mint mindig. Még egy népi kormány mellett is megállapíthatjuk, hogy egy egyenlő, igazságos, posztkapitalizmusú társadalom felépítése a szervezett nép több évtizedes erőfelhalmozásának küldetése. Nem elég elérni a kormányt, ahogy a baloldali pártok gondolták.
A Che-ről és örökségéről alkotott kép mindig is igazán polémikus volt, és bal-jobboldal manipulálta. Balra a legnagyobb pusztítást a franciák Regis Debray elbeszélése okozta, aki egy könyvet terjesztett, amely újra felveszi a Che eszméit, és tévesen meséli el egy kis csoport időtlen harcos cselekedeteit, akik a gerillataktikát alkalmazták az elnyomók legyőzésére.
Egyetlen országban sem fordult elő ilyen, legkevésbé a kubai nép 1959-es győzelmével.
Che öröksége sokkal fontosabb, és ezért 50 évvel meggyilkolása után gyakorlatilag jelen van az egész világon és minden generációban.
A Che nem volt kalandor, gerillaharcos vagy magányos hős.
Che koherensen gyakorolta az általa naponta hirdetett gondolatokat, ahogy a lánya egy dokumentumfilmben kijelentette. Ám a koherencia mellett élettapasztalata számos tanulmányozandó és követendő példát hagyott ránk.
Mindig védte az oktatás fontosságát, hogy a fiatalok, a fegyveresek, de lényegében mindenki uralja a tudományos ismereteket, hogy gyorsabban megoldják az emberek problémáit, és mindenki számára tisztább és méltóbb életet élhessenek. Megismételte Martinak: „Csak a tudás képes igazán felszabadítani az embereket!”. Mindig védte az egyszerű életet és az áldozatkészséget a vezetők között. Elsőnek lenni a munkasorban és utolsónak a segélyvonalon. Ezt a gyakorlatot a baloldali pártok vezetői hagyták hátra évekkel ezelőtt. Védte a szolidaritást és az internacionalizmust. „Fel kell háborodni minden olyan igazságtalanságon, amelyet bárki ellen gyakorolnak, a világ bármely pontján. Ha megvédjük ezt az elvet, akkor társak vagyunk” – válaszolta egy uruguayi elvtársnak, aki megkérdezte, hogy ő a társa.
Részt vett a kubai forradalomban, és minden lehetséges pozíciót betöltött: a fegyveres erők parancsnoka, miniszter, a Központi Bank elnöke. És még így is választotta misszionáriusi hivatását, és elment Kongóba, Afrikába, majd Bolíviába.
Segített az országok és a népi kormányok artikulációjában egy antiimperialista fronton, amely az OSPAAL artikulációjával zárult.
Minden tevékenységében és gesztusában mindig humanista volt. A szocializmust pedig a méltányosabb, bölcsebb és egyenlőbb esélyek elérésének eszközének tekintette.
A kubai szocializmus felépítése során védte a polémikus eszméket, például az iparosodás és a politikai függetlenség előmozdítását, mint az emberek problémáinak leggyorsabb megoldását.
Mindössze 39 éves volt, amikor meggyilkolták. De úgy tűnik, ez egy évtizedes élet.
Mindez pedig az, hogy a jobboldal, a kapitalista annyi gyűlöletet szentel neki, mert tudják, hogy öröksége továbbra is hatással lesz a fiatalokra és a munkásokra. És egy napon az ő elképzelései és gyakorlatai hegemonikusak lesznek.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz