A Genesis hátrafelé futása
Íme egy nyugtalanító kérdéspár, amelyet egymás mellé kell tenni: (1) mi a legnagyobb jelenlegi egzisztenciális veszély az emberi fajra? (2) mely programok voltak a legnagyobb vesztesek a közelmúltban a centrista vállalati demokraták és a keményjobboldali vállalati republikánusok között létrejött amerikai szövetségi költségvetési megállapodásban – amely 40 milliárd dollárt csökkent a 2011-es szövetségi kiadásokból? Bármilyen ésszerű megfontolás szerint az 1. kérdésre a válasz a környezetromlás sok fronton[1] de legfőképpen katasztrofális éghajlatváltozás, amely a gazdag kevesek következménye[2] kőolajfüggő profitrendszer. Ez nem kis vagy távoli dolog. Rengeteg friss adat és megfigyelés bizonyítja, hogy még a legpesszimistább éghajlatkutatók közül is sokan tévedtek, amikor az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején komolyan riasztani kezdtek az antropogén (ember által generált) globális felmelegedés miatt. A szakértők sokáig úgy tűntek, hogy a „fordulópont”, amelyen túl az emberi élet súlyosan fenyegetett, az 550 ppm szén-dioxid volt (a 275 ppm történelmi normának a duplája). A közelmúltban felfedezett pontosabb mérőszám közelebb van a 350-hez, amelyen már túljutottunk. Jelenleg 390 milliomodrésznél tartunk, és az előrejelzések szerint elérjük a 650-et a végső összeomlás előtt, kizárva az energiafelhasználási szokásaink alapvető változását. És már, 390-nél, számos baljós és ördögien körkörös, felmelegedés által kiváltott visszacsatolási hatást váltottunk ki, amelyek súlyosbítják a felmelegedési problémát. Az északi-sarkvidéki jég olvadása „egy fényes fehér tükröt vált fel”, amely a napsugarakat visszaveri az űrbe, „egy tompa kék óceánra, amely elnyeli a legtöbb sugarat”. A Himalájában, Andokban, Sierras-hegységben és a Sziklás-hegységben a szárazföldi gleccserek és hótömbök visszahúzódnak, veszélyeztetve a helyi és globális víz- és élelmiszerkészleteket. „Nagyon gyorsan olvadnak” – jegyzi meg a termékeny ökológiai író és aktivista, Bill McKibben az Earth: Making Life on a Tough New Planet című legutóbbi borzasztó könyvében, „és évtizedeken belül a folyó alatt élő emberek milliárdjainak vízellátása megcsappanhat”. 3
„Már nem fenyeget a jövő”
A sarkvidéki tundra és a jeges óceáni klatrátok kiolvadása hatalmas mennyiségű metánt bocsát ki, amely egy jelentős hőelnyelő és éghajlatra figyelmeztető gáz. Az északi tőzegmoha olvadása nagy mennyiségben bocsát ki szenet. A tudósok a közelmúltban arról számoltak be, hogy az északi mocsarak és tavak fagyatlanok maradnak télen, mert a metán alulról gomolyog felfelé. Azon a hatalmas mennyiségű szénen túl, amelyet a régi földből kinyertünk, és kipufogócsöveken és kéményeinken keresztül az újba (Földbe) pumpáltunk, most beindítjuk a bolygó saját belső „szénbombáit”. Mi okoztuk, de „nem bocsátjuk ki közvetlenül a metánt” és „nem tudjuk kikapcsolni”. Tovább rontja a helyzetet, hogy a permafrost hő okozta lágyulása és a tőzegmoha kiszáradása új északi területeket nyit meg az olajfúrások előtt. Amint a könnyen hozzáférhető kőolaj utolsó tározói kifogynak az „olajcsúcs” új korszakában, egyre inkább „a legelterjedtebb fosszilis tüzelőanyagunk, a jó öreg szén felhasználására fogunk támaszkodni. És a több szén felhasználásának biztos eredménye... nagyobb globális felmelegedés lesz, mivel ez a legszennyezettebb fosszilis tüzelőanyag, kétszer annyi szén-dioxidot termel, mint az olaj."4
Eközben a viszonylag nem hatékony bioüzemanyag-termelés növekvő piaca a felmelegedéssel kombinálva globális erdőirtást idéz elő, ami súlyosbítja az éghajlat felmelegedését, és eróziót, sárcsuszamlásokat és hatalmas áradásokat idéz elő. Az éghajlat felmelegedése lehetővé teszi, hogy bizonyos bogarak, amelyekről ismert, hogy bizonyos fákat elpusztítanak, „áttelelnek” és virágoznak, az erdők kárára, amelyek sebezhetőbbé válnak a tüzekkel szemben, amelyek maguk is szenet lövellnek a levegőbe. Az amazóniai esőerdő visszavonulása – a nagy A „bolygó tüdeje” (jelenleg „a szélein szárad és magjában fenyegetett”) megfosztja Latin-Amerikát és az Egyesült Államok kukoricaövezetét a kritikusan szükséges rendszeres csapadéktól, és eltávolítja a világ egyik nagy oxigénelnyelőjét (az erdők felszívják a szenet és lélegezzen ki oxigént). A „nagy boreális Észak-Amerika néhány éven belül meghal”.[5] Az erdő bomlása önmagában is nagy szén-dioxid-kibocsátási forrás.
Az ehhez hasonló katasztrofális „negatív visszacsatolási hurkok” listája és kölcsönhatása folytatódik. És ez most is zajlik: „a globális felmelegedés” – állapítja meg McKibbben – „már nem filozófiai fenyegetés, már nem jövőbeli fenyegetés, már egyáltalán nem fenyegetés. Ez a mi valóságunk, olyan módon, amely „már naponta több ezer életet tesz tönkre”[6] a világ legszegényebb részein, ahol az éghajlattal összefüggő élelmiszerválságok és a környezeti összeomlás a legsürgetőbbek, és ahol az embereknek kevesebb védekezőképességük van. Az amerikai külügyminisztérium vezető tudósa előrevetíti a klímaváltozáshoz kapcsolódó éhínségeket, amelyek elég súlyosak ahhoz, hogy az elkövetkező évtizedekben egymilliárd embert érinthessenek. A globális felmelegedés a halálos dengue-láz újjáéledését idézte elő Délnyugat-Ázsiában és Latin-Amerikában – ami annak a következménye, hogy a dengue-vírust hordozó szúnyogok intenzívebben táplálkoznak, és magasabb hőmérsékleten gyorsabban kelnek ki a vírusból.
A legrosszabb következmények különös fájdalommal érezhetők a „fejlődő” világban, ahol emberek tömegei vannak a leginkább kitéve a fokozódó betegségeknek, az élelmiszerhiánynak, az árvizeknek, a szélsőséges időjárásnak és más környezeti katasztrófáknak. Élelmiszerlázadások törtek ki 2008-ban harminchét szegény országban, válaszul az élelmiszerárak emelkedésére, amely a bioüzemanyagok piacán bekövetkezett robbanásszerű (az olajárak emelkedése miatt) abban az évben bekövetkezett növekedést követte. De az éghajlattal összefüggő ökotrasztrófa költségei an
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz