A tömeges bioterrorizmus lehetőségével szembesülve a Bush-kormány és a gyógyszeripar összejátszott a szabadalmi monopóliumok védelmében, nem pedig a közegészségügyben.
Amikor a lépfene rémület először megjelent, a Cipro-t a kezelés során a választott gyógyszernek tekintették. Tommy Thompson egészségügyi és humán szolgáltatások minisztere azt mondta, hogy olyan készletet szeretne, amely elegendő 10 millió kitett személy kezelésére. Ez azt jelentette, hogy 1.2 milliárd Cipro tablettára volt szüksége (a kezelési rend két tabletta 60 napig). A Bayer, amely rendelkezik a Cipro vitatott szabadalmi jogaival az Egyesült Államokban, nem tudta időben teljesíteni ezt az igényt.
Az általa szállítani kívánt gyógyszerekért a Bayer tablettánként 1.89 dollárt kért a kormánytól. A gyógyszertári ára több mint 4.50 dollár volt. Az indiai cégek ugyanannak a gyógyszernek a generikus változatát kevesebb mint 20 centért árulják.
Az Egyesült Államok kormányának a hatályos törvények értelmében felhatalmazása van arra, hogy engedélyezze a generikus cégeknek, hogy szabadalmaztatott gyógyszereket állítsanak elő a kormány számára. Ezek a vállalatok kielégíthették volna azokat az ellátási igényeket, amelyeket a Bayer nem tudott és nem is képes kielégíteni. A generikus verseny is hozzájárulhatott az árak csökkentéséhez, bár nem világos, hogy a kormánynak pontosan mennyit kellene fizetnie a Bayernek, ha megvásárolná a Cipro generikus változatait.
De a Bush-kormány úgy döntött, hogy nem gyakorolja ezt a hatalmat. A gyógyszeripar monopolisztikus szabadalmi oltalma olyan szent, a kormányzat úgy döntött, hogy még az Egyesült Államok sürgős közegészségügyi szükségletei sem érdemlik meg a szabadalmi monopóliumok korlátozását.
Az adminisztrációt jelentős részben az a félelem motiválta, hogy ha engedélyezi a Cipro generikus gyártását az Egyesült Államokban, az aláásná a pozícióját a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) katari ülésén.
Ott afrikai és más szegény országok nyilatkozatot kértek arról, hogy a WTO szellemi tulajdonra vonatkozó szabályait ne értelmezzék úgy, hogy azok aláássák a közegészségügy javítására irányuló erőfeszítéseket. Mindenekelőtt tisztázni akarják a WTO-szabályok értelmében fennálló jogukat, hogy engedélyezzék a szabadalmaztatott gyógyszerek generikus előállítását (ezt a gyakorlatot kötelező engedélyezésnek nevezik). Az Egyesült Államok szánalmas módon ellenzi ezt az erőfeszítést.
Mivel a Bayer a Cipro-val szembeni árleszorítására került a reflektorfény, az Egészségügyi és Humánszolgáltatási Minisztériumnak cselekednie kellett. Megállapodott a céggel a Cipro árának csökkentéséről, és megállapodott egy tablettánkénti 95 centes árcédulában. Ez az állítólagos csökkentett ár kétszerese annak, amit ugyanaz a kormány, sőt ugyanaz a kormányzati ügynökség fizet ugyanannak a cégnek ugyanazért a gyógyszerért egy másik program keretében.
De bár nem volt megfelelő, az árcsökkentés tükrözte az Egyesült Államok kormányának tárgyalási befolyását – a tőkeáttételt fokozta az a tény, hogy a kormánynak felhatalmazása volt generikus gyártókhoz fordulni, ha a Bayer nem hajlandó felmondani egy üzletet.
Micsoda képmutatás! A kényszerengedéllyel való fenyegetéssel egy időben az adminisztráció lázasan dolgozik különböző fórumokon – beleértve a WTO-t és az amerikai szabadkereskedelmi övezettel kapcsolatos tárgyalásokat –, hogy korlátozza a szegény országok tényleges képességét a kötelező engedélyezésre.
Ideje megfordítani az irányt, és a polgárok követelni a kormánytól, hogy a közegészségügyet helyezze előtérbe a vállalati profittal szemben.
Az Egyesült Államokban nem világos, hogy a kormánynak mennyi Cipro-készletet kellene felhalmoznia közegészségügyi intézkedésként. Más, nem szabadalmaztatott antibiotikumok jobbak és olcsóbbak lehetnek. Ezek az egyéb gyógyszerek hatásosak lehetnek a lépfene összes törzse ellen, vagy nem. Egyértelmű, hogy a szellemi tulajdonnal kapcsolatos kérdéseknek nem szabad kihatniuk az ezzel összefüggésben hozott közegészségügyi ítéletekre.
Sherrod Brown képviselő bevezette a HR 3235-ös törvényt, a közegészségügyi sürgősségi gyógyszerekről szóló törvényt, amely megismétli a kormány azon képességét, hogy közegészségügyi vészhelyzet esetén kötelező engedélyezést tegyen (a kormány jelenleg rendelkezik ezzel a joggal, tekintet nélkül a nemzeti vészhelyzetre), és megállapítja, hogy a szabadalomtulajdonosoknak fizetett ellentételezésnek „ésszerűnek” kell lennie.
Számos kritériumot sorol fel az ésszerűség meghatározásához, beleértve azt is, hogy a szabadalom jogosultja mennyit fektetett be és kockáztatott a gyógyszer fejlesztésébe, és milyen jelentős volt a kormány hozzájárulása a gyógyszer kutatásához és fejlesztéséhez.
Azt is lehetővé tenné a kormány számára, hogy engedélyezze a generikus gyártók számára, hogy az Egyesült Államokban szabadalmaztatott gyógyszereket gyártsanak, amelyeket olyan országokba exportálnak, amelyekben közegészségügyi vészhelyzet áll fenn. A népegészségügyi sürgősségi gyógyszerekről szóló törvénynek gyorsan törvényké kell válnia.
A nemzetközi szerződéses tárgyalásokon ideje, hogy az Egyesült Államok ne azonosítsa érdekeit kizárólag a márkanevű gyógyszergyártók érdekeivel. A kormánynak haladéktalanul fel kell hagynia szégyenteljes ellenzésével annak kinyilvánításával szemben, hogy a WTO szellemi tulajdonra vonatkozó megállapodása nem akadályozhatja a fejlődő országok közegészségvédelmi intézkedéseit.
Egyet kell értenie azzal, hogy elfogadja a WTO-szabályok néhány szükséges pontosítását annak érdekében, hogy a szegény országokban hosszú távon működőképessé tegye a kötelező engedélyezést. Véget kell vetnie az amerikai szabadkereskedelmi övezettel kapcsolatos alattomos erőfeszítéseinek és más tárgyalásoknak, amelyek célja a kötelező engedélyezést akadályozó technikai szabályok bevezetése.
A Kongresszusnak pedig meg kell tagadnia az adminisztrációtól a gyorsított felhatalmazást, amellyel elősegíteni kívánja a több kereskedelmi szabály megtárgyalását, növelve ezzel a márkanevű gyógyszergyártók monopolhelyzetét.
Russell Mokhiber a washingtoni székhelyű Corporate Crime Reporter szerkesztője. Robert Weissman a washingtoni székhelyű Multinational Monitor szerkesztője. Társszerzői a Corporate Predators: The Hunt for MegaProfits and the Attack on Democracy című könyvnek (Monroe, Maine: Common Courage Press, 1999).