Január 12-én, kedden nagy robbanás történt Isztambul Sultanahmet turisztikai negyedének szívében. A robbanást egy öngyilkos merénylő okozta, aki egy főleg német turistából álló csoport mellett felrobbantotta magát, tíz embert azonnal meghalt, 15 embert pedig megsebesített. Hamarosan a robbantót egy szaúdi születésű szíriai férfiként azonosították, aki a közelmúltban lépett be Törökországba, és mindössze néhány nappal öngyilkos küldetése előtt regisztrálta magát menekültként.
A török hatóságok szerint a férfi kapcsolatban állt az Iszlám Állam csoporttal (IS, vagy ISIS/ISIL), így ez a terrorcsoport negyedik halálos öngyilkos merénylete Törökországban egy éven belül. Az Iszlám Államnak tulajdonított – de nem vállalt – korábbi támadások júniusban Diyarbakirban, júliusban Surucban és októberben Ankarában történtek, összesen 140 halálos áldozattal.
Ami azonban ezt a legutóbbi támadást megkülönbözteti a többitől, az az, hogy kifejezetten a Törökországban nyaraló külföldi állampolgárokat célozták meg. A korábbi támadások mind kurd csoportok és támogatóik ellen irányultak, jelezve a szíriai és iraki háborúk továbbgyűrűzését, ahol a kurd erőket az Iszlám Állam egyik leghatékonyabb és legmegbízhatóbb ellenfelének tekintik.
Az Iszlám Állam által célba vett kurd csoportok és szervezetek ugyanakkor aktívan szembeszálltak a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjával (AKP). Ez váltotta ki a pletykákat arról, hogy a terrorcsoport harcban áll a török kormánnyal. A vádak a két fél egymással aktívan együttműködő részétől egészen a kurd állampolgárok biztonságának szándékos elhanyagolásáig terjedtek.
Soha nem volt titok, hogy a török kormány a hazai és külföldi kurdokat nagyobb nemzetbiztonsági fenyegetésnek tekinti, mint az Iszlám Államot. Ráadásul az a tény, hogy az IS Törökország két kulcsfontosságú ellensége – az Aszad-kormány és a helyi kurd erők – ellen harcol Szíriában, azt jelenti, hogy Törökország mindig is tétovázott, hogy komolyan és közvetlenül szembeszálljon a dzsihadistákkal.
Kérdések és szabálytalanságok
Ebben az összefüggésben az isztambuli támadás nem tűnik helyénvalónak. Miért kockáztatná az Iszlám Állam csoport, hogy szembeszálljon azon kevés pártok egyikével a régióban, amellyel legalább néhány közös célja van? Mi a haszna abból, ha csapást mérünk Törökország amúgy is akadályozó turisztikai ágazatára, és arra kényszerítjük az országot, hogy határozott álláspontot képviseljen a terrorista csoporttal szemben?
Számos kérdés és szabálytalanság merül fel, ha megvizsgáljuk az eddig kiderült tényeket.
Az első kérdés a támadás időpontja. Ha a támadás célja Törökország 30 milliárd dolláros turisztikai iparának támadása, a merénylő nem is választhatott volna rosszabb időpontot, mint egy hideg kedd reggel január közepén. A támadás helyszíne az a pontos helyszín, ahol az ünnepi szezonban turisták ezrei sorakoznak fel naponta, hogy meglátogassák a Kék mecsetet. Az áldozatok száma kétségtelenül a többszöröse lett volna, ha a támadásra néhány hónappal később kerül sor, és ez teljesen pusztító hatással lett volna Törökország idegenforgalmi ágazatára.
Aztán ott van a bombázó személyazonossága. A támadás után néhány órával már ismert volt a magát darabokra robbantó férfi kiléte, és szabadon engedték. Nabil Fadli egy 28 éves, szaúdi születésű szíriai férfi volt, aki azután csatlakozott az IS soraihoz, hogy a terrorcsoport elfoglalta szülővárosát, az Aleppótól északra fekvő Manbijt.
Meg nem nevezett török tisztviselők szerint Fadli részese volt az ankarai újévi ünnepségek megtámadásának összeesküvésének, de ezt a küldetést meg kellett szakítani, miután két munkatársát leleplezték és letartóztatták. Fadli Isztambulba költözött, ahol menekültként regisztrálta magát, és közben odaadta ujjlenyomatait, amelyek alapján egy héttel később azonosították a robbantóként.
A kérdés az, hogy az Iszlám Állam egyik tagja, aki öngyilkos merénylet elkövetésének szándékával érkezett Törökországba, miért jelentkezett volna a hatóságoknál – főleg miután két társát éppen most tartóztatták le? Miért vették le a fényképét és az ujjlenyomatait, és adták meg a lakcímet – amit a hivatalos jelentések szerint meg is tett – ahelyett, hogy néhány napig feküdt volna a támadási terv végrehajtása előtt?
Végezetül az a furcsa kérdés, hogy az IS soha nem vállalta a felelősséget a támadásért. A fent említett támadások egyike sem, amelyeket a török kormány a terrorcsoportnak tulajdonított. Az elmúlt évben számos terrortámadást követett el az Iszlám Állam csoport az irányítása alatt álló területeken kívül – Jakartától Párizsig, Tunisztól Bejrútig –, és mindegyiküket a terrorcsoport vállalta. elég, egyetlen törökországi támadást sem vállaltak az IS-nek tulajdonítva.
E kérdések és szabálytalanságok felvetése nem abból a célból történik, hogy ujjal mutogassanak egyik vagy másik félre. Egyszerűen szellemi gyakorlatként szolgálnak arra, hogy emlékeztessenek arra, hogy különösen a terror és a terrorizmus elleni küzdelem birodalmába lépve a valóság ritkán az, ahogyan azt a nyilvánosság elé tárják.
A hibáztatás áthelyezése
A támadást követő napon Ahmet Davutoglu török miniszterelnök azt sugallta, hogy „bizonyos hatalmak használhatják a Daesh-t”, miközben az Iszlám Államot arab betűszóval utalta. Az világossá vált, hogy mely „bizonyos hatalmakra” gondolt, amikor névtelen kormányzati források azt mondták a Reutersnek, hogy Fadlit „a PYD vagy a szíriai hírszerzés kényszeríthette az isztambuli merényletre”.
Ezek az alaptalan vádak nem szolgálnak más célt, mint a szíriai kurdok pártjának, a Demokratikus Uniók Pártjának vagy a PYD-nek a kialakítását, ahogy a török hatóságok állítják. Közvetlenül az októberi ankarai merényletek után hasonló kísérletek történtek a hamis propaganda terjesztésére. Davutoglu miniszterelnök megalkotta a „koktélterrorizmus” kifejezést, és a nemzeti televízióban azt állította, hogy a támadást a PYD, az Iszlám Állam, a szíriai titkosszolgálatok és a PKK közötti koalíció munkája.
Az isztambuli támadást, függetlenül attól, hogy ki követte el, minden érintett fél propagandaként fogja használni. Törökország számára, amelyre egyre nagyobb nemzetközi nyomás nehezedett, amiért nem tudott fellépni az Iszlám Állam ellen, a támadás ismét határozottan az Egyesült Államok és Európa által uralt terrorellenes koalíció középpontjába helyezi. Az Iszlám Állam elleni megtorló támadásokról szóló jelentések, amelyekben állítólag 200 terroristát öltek meg határokon átnyúló tüzérségi tűzben – ez hihetetlenül (szó szerint) magas szám –, minden kétséget hivatott eloszlatni, hogy Törökország most komolyan szembeszáll az IS-szel.
A támadás Törökország számára is biztosította a szükséges ürügyet arra, hogy támadásokat indítson tovább Szíria felé, pontosabban Manbij városa, a bombázó szülővárosa ellen. Ez egy rendkívül stratégiai cél, mert a javasolt „biztonsági zóna” szívében található, amelyet Törökország már régóta szeretne létrehozni. Véletlenül Manbij egyben a következő állomása a kurd erőkből és szövetségeseikből álló koalíciónak, amely a közelmúltban aratott fontos győzelmek sorozata után jelentős teret hódított az Iszlám Állam csoport árán.
A hírekből ítélve az isztambuli támadás minden bizonnyal a török kormány újbóli erőfeszítéseihez vezetett, hogy szembeszálljon és megtámadja az Iszlám Államot. Szíriában célpontokat találtak el, és több tucat állítólagos IS tagot tartóztattak le az országban. Az a tény azonban, hogy a hibás egy részét a szíriai kurdokra próbálják hárítani, azt mutatja, hogy egy mélyen tragikus esemény mellett az öngyilkos merénylet jó alkalom a közvélemény kialakítására és egy nagyon sajátos politikai napirend követésére. .
Joris Leverink isztambuli politikai elemző és író, MSc diplomával politikai gazdaságtanból. A ROAR Magazine szerkesztője. Követheti őt a Twitteren a @Le_Frique oldalon keresztül.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz