Néhány nappal a vasárnapi törökországi választások előtt a délkeleti kis falu, Kocaköy lakói összegyűltek, hogy megemlékezzenek egyik fiuk haláláról. Renaz Karaz volt a nom de guerre, de anyja Mohamedként emlékezett rá. Mindössze 21 éves volt, amikor 30. október 2014-án meghalt Kobanében, ahol a város védelmében segített az úgynevezett Iszlám Állam csoport támadásaival szemben.
Mohamed anyja, Rukiye Şık kezet fogva sétál, arcokat csókol, és vigasztalja vendégeit. Csillogás van a szemében, arcát megszépíti a mosoly, ami csak néha tűnik el. Nehéz megérteni, hogy valaki, aki átélt egy ilyen veszteséget, hogyan találhatja meg az erőt, hogy megvigasztalja a körülötte lévőket.
Arra a kérdésre, hogyan tud mosolyt tartani az arcán, válasza egyedülálló betekintést nyújt a kurd elmébe ezekben a kritikus időkben:
„Annyi fájdalom van a szívemben, de mosolygok, nevetek, mert mosolyogva fogom megnyerni ezt a csatát, nem azzal, hogy szomorú vagyok” – magyarázza magát. „Minden erőm megvan ahhoz, hogy megnyerjem ezt a csatát. Itt fogok maradni, a hazámban élni, a saját ételemet enni. Ő az egyetlen [Erdoğan elnök], aki az országomba jön, és arra kér, hogy távozzam. Ő az egyetlen.”
– De – folytatja –, ez az én hazám, ezért itt maradok. Én nem megyek sehova. Ha Isten úgy akarja, itt maradok, és mosolyogni fogok. A kurdok száma növekedni fog, és többé nem fogunk veszíteni. Nyerni fogunk. Hazánkban maradunk, és addig mosolygunk, amíg el nem veszíti a csatát.
A vasárnapi előrehozott választások eredménye sokakat megrázott, de különösen azokat, akik az AKP haragjának terhét viselték, miután a párt tizenhárom év után először elveszítette többségét a parlamentben.
A két választás közötti öt hónapot erőszak kísérte, amelynek során több száz ember vesztette életét, köztük katonák és gerillák, rendőrök és állampolgárok. Törökország történetének két legsúlyosabb terrortámadása csaknem 140 embert ölt meg, és a jelentések szerint több tucat ember halt meg, amikor a biztonsági erők megtámadták a városrészeket és a városokat, amikor harcos fiatalok fegyvert ragadtak, hogy megvédjék magukat az állam erőszakától.
Közvetlenül az urnák lezárása után autókat lehetett látni Diyarbakir környékén, dudálva az ablakon lógó emberekkel, a HDP, a kurd szabadságmozgalomban gyökerező baloldali párt zászlóit lengetve. Néhány idő előtti ünneplést ragyogó tűzijáték és a „Biji biji HDP!” szlogenek élénkítettek. ("Éljen a HDP!") hangot lehetett hallani az utcákon.
Aztán megjelentek az első eredmények. Ezek váratlanul nagy győzelmet mutattak az AKP számára, amely az este végére úgy tűnt, a szavazatok közel 50 százalékát gyűjtötte össze. A HDP csak most lépte át a 10 százalékos választási küszöböt, és mintegy 1 millió szavazatot veszített a júniusi választásokhoz képest.
Hope haraggá változott. Eufória a csalódásig. „Hogyan jutalmazhatják meg az emberek a korrupcióért, a gyilkosságokért és az elnyomásért?” gyakran hallott hitvallás volt a törökországi kurd régió de facto fővárosának utcáin.
Ám egy rövid gyászos éjszaka és néhány elszigetelt összecsapás után az izgatott fiatalok és a rendőrség között Diyarbakir másnap reggel ragyogó kék égre és a mezopotámiai nap melegére ébredt. Az emberek persze még mindig dühösek, csalódottak, szomorúak és felháborodottak voltak, de a kurdisztániak egész életükben ezzel foglalkoztak. És még nem akarták feladni a reményt.
„Nem ezekre a választásokra összpontosítunk, hanem a küzdelemre” – magyarázta néhány nappal korábban Süreyya, Diyarbakir egyik legszegényebb negyedének egyik 33 éves kerületi vezetője. „Küzdünk a patriarchátus ellen, és harcolunk a mindennapi életünkben. Nem csak a politikában.”
„Az egyéni küzdelem fontos” – jelentette ki, miközben láncdohányzott a kerületi tanács épületének egyik kis helyiségében. „De még ennél is fontosabb a közösségi küzdelem. Ha igazságot akarunk, meg kell változtatnunk az egész rendszert. Bármi is történik [vasárnap], tovább fogunk dolgozni a jövőnkért.”
A választások utáni általános hangulat a tiszteletreméltó dacosnak tűnik, mintha az emberek nem engednék meg Erdoğannak és lakájainak azt az örömet, hogy a kurdokat lehajtott fejjel, legyőzötten mászkálják. Egy vállrándítás, és a küzdelem folytatódik. Mosolyogva, mert így nyerik meg a csatákat.
Joris Leverink isztambuli politikai elemző és író, MSc diplomával politikai gazdaságtanból. A ROAR Magazine szerkesztője. Követheti őt a Twitteren a @Le_Frique oldalon keresztül.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz