A következőket a DissidentVoice és a SleptOn Magazine tették közzé.
A politika mint sport régóta használt hasonlat. A választási szezon lóversenyes tudósításaitól kezdve a vitákban lendületesen kilépő jelöltekig szeretjük a politikai versenyt a legbecsesebb versenyjátékainkkal összekapcsolni.
Ezzel a hasonlattal csak egy probléma van. A politikát feleannyira sem vesszük komolyan, mint a sportot.
Képzeld el, hogy bekapcsolod az ESPN-t, és nézed, ahogy a kommentátorok megjósolják a vasárnapi nagy meccs kimenetelét az alapján, hogy kinek van a legjóképűbb hátvédje, vagy kinek a kickere csalja meg a házastársát. Képzelje el, hogy a sportrádióban egy kommentátorra hangol, aki elmagyarázza az egyik csapat nyerési esélyeit az adott csapat egyenruhájának divatja vagy az edző személyisége alapján. A komoly sportrajongóknak ez a fajta elemzés túl sok lenne.
Nem úgy a politika világában. Egy adott választási szezonban az ilyen triviális kérdések a szabály és nem a kivételek. Valójában a felületes lefedettség annyira általánossá vált, hogy az átlagos választó szerencsés, ha valóban megérti bármely jelentős jelölt politikai álláspontját, még kevésbé a független jelölteket.
A sportrajongó számára a stratégia és a teljesítmény valóban jelent valamit. A politikai stratégia ezzel szemben annak a művészete, hogy legyőzzük az ellenfelet, miközben elkerüljük a valódi teljesítményt.
A bokszújságírók helytelenítik azokat a harcosokat, akik minden idejüket a ring körül futkosással töltik, és soha nem vesznek részt valódi akciókban. A politikai szakértők viszont élvezik a bokszbíró szerepét, aki minden valódi érintkezés alkalmával megszakítja az akciót.
Bár hosszan sorolhatnám ezeket a különbségeket, hasznosabb lehet egy jobb analógiát javasolni. Ahelyett, hogy bemocskolná szeretett sportágaink imázsát, inkább azt javaslom, hogy politikánkat inkább a profi birkózás világához hasonlítsuk.
Most már tudom, hogy nem én vagyok az első, aki ezt a kapcsolatot létrehozta. De ennek jó oka lehet. Bárki, aki ismeri ezt a különleges szórakozási területet, egy mérföldnyire észreveheti a hasonlóságokat.
A profi birkózómérkőzés egyik legfontosabb része a felépítés. Sokak számára a szemétbeszéd és a ringen kívüli bohóckodás ugyanúgy része az élménynek, mint maga a küzdelem. A birkózók nagy szenvedélyt és intenzitást mutatva jönnek ki interjúkra. Kidobják ezeket az okos egysorosokat, és másnap mindenki rohangál, és idézi őket a barátainak.
Mint minden jó műsorban, a munka fele a küzdelem eladásában van. Ezt szem előtt tartva a promóterek nem csak sportolókat keresnek. Profi színészeket keresnek. A sikeres jelöltnek képesnek kell lennie arra, hogy meggyőzze a közvéleményt ellenfélként való méltóságáról, és rendelkeznie kell azzal a karizmával, hogy szurkoljon neki.
Míg eladhatóságuk a soraikba beleoltott egyedi személyiség, a forgatókönyv nagy részét valaki más írta. Bár ezek az öltözött harcosok a ringben harcolhatnak, végső soron mindannyian ugyanannak a színészcsapatnak a tagjai.
Ismerős? Nos, ez csak a hasonlat kezdete.
A politikai jelöltek ügyelnek arra, hogy elkerüljék a mélyreható politikai vitát, ahogy a bunyósok, hogy elkerüljék a súlyos sérüléseket. Az a finomság, amellyel az ilyen mozdulatokat meg lehet tenni anélkül, hogy megsérülne vagy megbotlik, elég látványos.
Az őszinte, egyértelmű válaszokat ugyanúgy megkerülik, ahogy a birkózó a szőnyegen tapos, amikor ököllel üti az ellenfelét. Furcsa módon a közönségből mindenki tudja, hogy ez nem volt igazi ütés, de ugyanúgy megy.
De tényleg olyan furcsa? Gyakran elgondolkodom azon, vajon az embereket az egész mestersége lenyűgözi-e a legjobban. Ha belegondolunk, nem sokban különbözik egy színpadi játéktól. Az a gyakorlás és gyakorlás, aminek az ilyen ügyes megtévesztéshez kell mennie, valóban lenyűgöző.
Egy olyan világban, ahol minden kérdésre az első és az utolsó válasz az, hogy „a piac rendezze el”, a politika nagyon hasonlít a birkózáshoz, hiszen az egész arról szól, hogy megadja az embereknek, amit akarnak. És kérdezhetik (vagy inkább az elitjeink kérdezték), mit akarnak az emberek?
Nos, egy birkózóversenyen lehet valaki mellett vagy ellene, de végül egy jó műsort akarsz. Még ha kedvenc birkózója nem is nyert, elégedetten térhet haza.
Bizonyos értelemben ez lett a demokráciánk. A színfalak mögötti emberek igyekeznek jó műsort készíteni, hogy ha a jelölted nem nyer, akkor is elégedetten (vagy legalábbis megnyugodva) térhess haza a megjelenés és a részvétel miatt.
Tudom, hogy ez az egész nagyon pofátlanul hangzik, de a cinizmus egy ilyen hasonlatban teljesen indokolt. Például, amikor azt látják, hogy a bunyósok csalnak meccs közben, a szurkolók nem mennek ki és nem tépik fel a helyet, mert szerintük ez igazságtalan. És miért? Mert ez mind a műsor része.
Mi történik tehát, ha két egymást követő választáson megdönthetetlen bizonyítékok merülnek fel a csalásra és a választói jogfosztásra? Nemcsak a média nem foglalkozik vele, hanem azok a jelöltek, akiknek jogosan támadják az eredményeket, nem hajlandók felhozni.
És vajon miért ilyen cinikusak az emberek? Kíváncsi vagy, miért nem szavaznak az emberek? Nos, talán ez az oka annak, hogy a birkózórajongók miért nem lázadoznak az utcán (amennyire tesztoszteronvezérelt meccsek vannak), miután a bajnok elvesztette a címet. Ez azért van, mert tudják, hogy nem tehetnek ellene. Az egész a műsor része volt.
Most azt akarom mondani, hogy a demokráciánk olyan hamis, mint egy profi bunyó, és minden választás fix? Egyáltalán nem. De itt válik bonyolulttá az analógia.
Persze lehet, hogy nem tudod a birkózás eredményét, de valaki tudja. Sőt, még ha a szavazás igazságos is volt egy választáson, a nagy nyertesek már kőbe vannak vésve. És akárcsak a profi birkózás világában, itt is azok a nagy nyertesek, akik aláírják a csekket.
Noha azok az emberek, akik fizettek a kampányokért, nem feltétlenül tudják, hogy ki nyeri a választást, mégis tudják az eredményt. Más szóval, tudják, amit a közvélemény nem tud.
Amikor egy birkózó felemeli a kezét a meccs végén, mindannyian tudjuk, hogy ez hamis. Valójában nem mintha tudnánk valamit. Csak tudjuk, hogy jól szórakoztunk, és most itt az ideje, hogy hazamenjünk.
Ugyanígy a választás végén az az érzésünk, hogy mindannyian jól szórakoztunk, és itt az ideje, hogy hazamenjünk. Csak azok tudják, hogy mindez hamis volt, akik fizettek a műsor bemutatásáért.
A hamisságon pedig azt értem, hogy megértik, hogy ha egy jelölt felemeli a kezét, azzal még nem ér véget a küzdelem. Ez még mindig a felépítés része. Az igazi harc még meg sem történt. Az igazi harc az, ami a választások után történik (miután mindenki más hazament). Az igazi harc a politikáról szól. És azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy általában kinek a kezét emelik fel a meccs végén.
A hasonlattal az a probléma, hogy sokan a választás napját tartják a fő eseménynek. A szavazás azonban bizonyos értelemben inkább olyan, mintha jegyet vásárolna arra a bizonyos harcra, amelyet látni szeretne. Az igazi harc ismét a választások után következik be. A szavazás csupán az utolsó része annak a felépítésnek, amely eldönti, hogy ki is vesz részt a harcban.
Valójában a választás győztese inkább bíró vagy játékvezető, elsősorban azért, hogy eldöntse, ki kapja a legtöbb pontot.
Az igazi harc azok között folyik, akik fizetik a fizetésüket, és azok között, akik fizetik a kampányaikat. És nem kell politológus ahhoz, hogy azt extrapolálja, hogy a politikusok nem feltétlenül a fizetés miatt vannak benne.
Ismétlem, nem azt állítom, hogy az egész politika egy bábszínház. A pokolba is, még a birkózóknak is megvan a szabadságuk, hogy alkalomadtán improvizáljanak. Amikor több száz politikai harc folyik, elkerülhetetlen, hogy sok olyan eset forduljon elő, amikor választott tisztviselői büszkén és pontosan képviselik az Ön érdekeit. Ez természetesen a szabadidejükben történik, amikor még nem szerződtették őket a promótereik, hogy harcoljanak.
Bár jómagam teljes szívemből hiszek a szavazásban, megértem, hogy egyesek miért nem. Ugyanebből az okból kifolyólag sokan nem nézik a birkózást, úgy gondolják, hogy a végeredmény már eldőlt, és nem látják értelmét annak, hogy csak a látvány részesei legyenek.
Hasonlóan sok közönséges szavazót ismerek, akik ostobaságnak tartják a birkózást, és nem tudják felfogni, miért ülnek az emberek, és azt hiszik, hogy egy igazi harcot néznek. Elismerve, hogy ez kevésbé rendetlen, mintha valódi harcba keveredne, a birkózórajongó ellentmondhat a választónak, és megkérdezi, miért nem aktivista.
Míg a birkózás a harc látványáról szól, és nem egy igazi küzdelemről, egyesek azt mondhatják, hogy választásaink a demokrácia látványáról szólnak, nem pedig az igazi demokráciáról.
Mivel a gúny végét nem látjuk, nem csoda, hogy egyesek elvesztették a reményt, és egyszerűen megtagadják a jegyvásárlást. Az sem csoda, hogy mások csak reményt látnak abban, hogy elszakítják a helyet.
Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, az az, hogy ha valaha is találunk valami új analógiát, akkor ahhoz többre lesz szükség, mint pusztán nagyobb látogatottságra a jegyárusítónál. Ha arra számítunk, hogy valódi demokráciát látunk ebben az országban, akkor ahhoz a választások után is maradnunk kell és harcolni kell.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz