Annak ellenére, hogy a toryok a felhatalmazott munkavállalókról beszélnek, terveik csak aláásnák a közszféra demokratikus újjászületését.
If George Osborne szövetkezeti javaslatai a főutcáinkat uraló vállalati láncok szétveréséről, a választási lehetőségeink korlátozásáról és a dolgozóik megvetéséről szólt volna, örültem volna. Miért vagyok akkor gyanús, amikor szövetkezeteket javasol az alapvető közszolgáltatásainkhoz? Hiszen mindenképpen radikális változtatásra van szükség a közszolgáltatások kezelésében. Ebben minden bizonnyal központi szerepet kell kapnia az élvonalbeli alkalmazottak nagyobb hatalmának, valamint a felhasználók és a közösség nagyobb bevonásának, valamint a nyilvánosság túlzottan központosított, titkos és tisztességtelen képviseletének radikális reformjának.
De ennek magában kell foglalnia a tulajdonosváltást, amit a tory javaslatok tartalmaznak? Nincs bensőséges kapcsolat a köztulajdon és a cél, jelleg vagy alapvető közszolgáltatásaink között?
Az egyetemes egészségügyi ellátás és oktatás a közszférában történik, mert mindenkit érint. A társadalom egésze, nem csak a munkavállalók és a felhasználók egy bizonyos csoportja profitál abból, hogy a településen kiváló általános iskola vagy elsőrangú szociális szolgáltatások működnek.
A múltban az a probléma, hogy a közérdek őrzői úgy értelmezték feladatukat, mint egy katonai főparancsnok és Jézus keverékét: a paternalista érzülettel gyakorolt központi vezetést követelték meg. A vezérigazgatók adják meg az alaphangot a vezetés számára, mint a parancs és az ellenőrzés. A szakpolitikusok azt feltételezték, hogy a statisztikák és felmérések segítségével ők tudják a legjobban. Az osztályvezetők saját birodalmaik létrehozásával védték meg magukat. Mindenütt kényelmi eszközöket rejtő titokzsebek voltak. A status quo-t újratermelő választási rendszer által védett politikusok pedig – amíg a választók passzív tiltakozással tartózkodnak a szavazás mellett – ritkán voltak motiváltak a dolgok nyitására.
A dolgok azonban változtak mindenféle nyomás hatására, kezdve a társadalmi mozgalmaktól és közösségi csoportoktól, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy tapasztalatban gyökerező tudásuk ugyanolyan fontos, mint a „szakértőké”, a közszférában dolgozók, akik ragaszkodnak a munkahelyi demokráciához, egészen a a privatizáció katasztrófái, amelyek arra késztetik a közszféra vezetőit, hogy demokratikus irányítási megközelítéseket keressenek, amelyek kifejezetten a magas színvonalú közjavak biztosításának kihívásaira vonatkoznak.
Egy másikfajta közszféra van kialakulóban. Közben magam is láttam rá bizonyítékot a Newcastle-i városi tanács belső közszolgálati reformjának lenyűgöző tapasztalatáról ír. A szolgáltatások javításának és a költségek csökkentésének kulcsa a vezetőség és a szakszervezetek közötti egalitárius és kölcsönösen tiszteletben tartó partnerség volt, amely a közhasznú maximalizáláson alapul. Amit láttam a vezetés eltolódása volt a vezetés és irányítás helyett a decentralizálás és a támogatás felé, felszabadítva a frontvonali személyzet kapacitásait, amelyeket korábban a felügyeleti rétegek elfojtottak. Láttam a közszolgálati etika újjáéledését is, amely gyakran arra készteti az embereket, hogy elsősorban a közszférában dolgozzanak azáltal, hogy biztosítják, hogy a személyzet prioritásként kezelje a helyi lakosság igényeit.
Az utolsó dolog, amit ezek a munkások akartak, az az volt, hogy csoportként, az aktív közvélemény részétől eltérően birtokolják a szolgáltatást. Ellenálltak a szerződéskötéssel járó széttagoltságnak, és az ebből következő tanácsadók beáramlásának és rengeteg közös vállalkozásnak. Ám ha elolvassa a konzervatív javaslat apró betűs részét, a javaslatuk pontosan erről szól. Mintha egy festékszórót néznénk. Ami azzal kezdődik, hogy a hatalomról beszélünk a munkásoknak, az szakértők bevonásával (több tanácsadó?), vegyesvállalatokkal (több magánvállalattal) és a helyi önkormányzatok teljes törlésével végződik (a megállapodásokat a központi kormányzattal kell megkötni, a kormány által irányítva). a kabinetiroda).
A piaci szektor társadalmi felelősségvállalásának kitűnő módja, ha a magántulajdonban lévő profitra törekvő tulajdonosokból a vállalkozásban kölcsönösen érdekelt munkavállalók és felhasználók szövetkezeteivé váltak. Valójában a szövetkezeti gazdaság mellett vagyok mindenben, amit piaci csere útján termelünk és vásárolunk. De ha produktív vitát akarunk folytatni a közszféra demokratizálásáról, akkor abból a felismerésből kell kiindulnunk, hogy a közjavak mások. Képesnek kell lennünk arra, hogy elszámoltathatóvá tegyük szállításukat a piactól eltérő módon, és olyan módon, amely mindenki számára elismeri értéküket.
A szövetkezetek részesei lehetnek ennek a folyamatnak, különösen a szolgáltatások új területekre való kiterjesztése esetén (lásd William Davies és Clifford Singer).
A konzervatívok problémája az, hogy nincs szilárd és egyetértett elkötelezettségük a közjavak központisága és megkülönböztetett jellege, valamint szolgáltatásuk demokratikus jellegének fontossága mellett. Ezért nincs meggyőző stratégiájuk az állam mint közjavak szolgáltatójának megreformálására, azon kívül, hogy a piachoz hasonlóvá teszik. Így végül nem jutunk többre, mint egy légfestett privatizációra.
Hilary Wainwright vezető kutató és író a demokratikus elszámoltathatóság új formáinak megjelenéséről a pártokon, mozgalmakon és az államon belül. Ő a hajtóereje és szerkesztője a Red Pepper, egy népszerű brit új baloldali magazin mögött, és számtalan példát dokumentált Brazíliától Nagy-Britanniáig újraéledő demokratikus mozgalmakra, valamint a progresszív politika tanulságaira.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz