A nyári hónapokban a város „üres” volt a Ramallahban és a szomszédos El Birehben élők szerint. Mindkét város, valamint a környező falvak lakói ezzel a hiperbolával kifejezték, milyen mértékben érezték a palesztin-amerikaiak ezreinek hiányát, akik az előző nyarakon rendszeresen meglátogatták családjukat. A fordított baseballsapkába és rövidített nadrágba bújt gyerekek nevetéssel és guruló amerikai akcentussal töltötték meg az utcákat.
Izrael új politikájának jelei, amely megakadályozza a nyugati, főként amerikai útlevéllel rendelkező palesztinok beutazását, már tavaly nyáron érezhető volt. Senki sem tudja azoknak a pontos számát, akiket visszautasítottak a Ben-Gurion repülőtéren vagy az Allenby-hídon. Ám az elmúlt két-három hónapban az utcák zsúfolásig nyüzsögtek a határon elzárt rokonokról szóló hírektől: egy héttagú család, akik két évet érkeztek Ramallahba beteg nagyapjukhoz, Ammánba távoztak, hogy megújítsák vízumukat, és megtagadták az újbóli belépést (nagyapjuk szívrohamot kapott); egy üzletember beléphetett, de feleségét, aki elkísérte őt az Allenby hídra, megtagadták; egy névtelen látogató két megalázó napot töltött a Ben-Gurion repülőtéren, mielőtt visszatért volna az Egyesült Államokba; mások vízumot kaptak, amely a szokásos három hónap helyett két hétre korlátozta tartózkodásukat. Megint más látogatókat azért utasították el, mert szüleik, a hetvenes-nyolcvanas éveiben járó, palesztin származású amerikai állampolgárok, belefáradtak abba, hogy háromhavonta egy-két napra Ammanba utazzanak, hogy megújítsák beutazási engedélyüket, és így „törvénysértőkké” váltak. az izraeli határőrök szeme.
Azok, akiknek sikerült meglátogatniuk, még néhány napra sem voltak hajlandók elmenni, hogy részt vegyenek a családi ünnepségeken Ammanban. Történeteket hallottak másokról Ramallahból, akik úgy döntöttek, hogy „beugranak” egy „rövid” látogatásra, és soha nem tértek vissza. Az év elején az Allenby hídra Ammanból érkező buszon két-három palesztint megtagadtak. De nyáron a lakók úgy érezték, csak ketten vagy hárman léphettek be. A megmaradt utasok kénytelenek voltak megfordulni. A jordán útlevélkezelők rendszeresen figyelmeztetik a külföldi útlevéllel rendelkező palesztinokat, hogy érzelmileg készüljenek fel arra a lehetőségre, hogy megtagadják a belépést. E jelentések fényében sok palesztin-amerikai egyszerűen lemondta látogatási tervét.
„Ez a hagyományok durva megsértése” – mondta Nazmi Ju'beh történész, utalva azokra a hagyományos kapcsolatokra, amelyeket ezek a kivándorlók ápolnak származási városaikkal és falvaikkal: rendszeres látogatások, pénzügyi támogatás a hátramaradottaknak és helyi projektekbe való befektetés, különösen az építőiparban.
Ju'beh elmondta, hogy 1901-ben az első palesztin Rámallahból, egy Ouda Dabini nevű keresztény ember emigrált az Egyesült Államokba. Körülbelül ötven évvel korábban megindultak a keresztények kivándorlása Dél-Amerikába Betlehemből és Beit Jalából. Dabini találkozott a betlehemi kőfaragókkal, a Talhami családdal, akik Ramallahba jöttek, hogy megépítsék a Barátok Iskolát (egy kvéker intézmény). Miután csodálatos történeteket hallott a város emigránsainak nagy sikereiről, úgy döntött, kivándorol. Két-három évvel később kivándorlási hullám kezdődött Ramallahból. Később elterjedt El Birehre és a szomszédos falvakra, valamint sok muszlimra és keresztényre. Ezek a kivándorlók évtizedeken át fenntartották az eredeti otthonukba való visszatérés hagyományát: idős korukra a kivándorlók visszatértek származási városukba vagy falujukba. Ju'beh szerint ez tükröződik a sírkövek felirataiban. Hagyomány alakult ki az is, hogy nyáron látogatóba küldik a gyerekeket, hogy arabul beszéljenek, és megismerjék családtagjaikat. 1994 után az oslói egyezmények aláírására válaszul egy új hagyomány alakult ki: a kivándorlók részt kívántak venni az államépítés politikai folyamatában. Mindhárom hagyomány veszélyben van.
M., 72 éves, El Birehből, és felesége úgy döntött, hogy aranyéveikben visszatérnek ősi otthonukba. Szerény amerikai nyugdíjuk lehetővé teszi számukra, hogy jól éljenek Palesztinában; a viszonylag csendes élettempó szülővárosukban megfelel az egykorúaknak, rájuk vár családi otthonuk. Tavaly nyáron M. felesége Ammanba ment, hogy megújítsa vízumát, és megtagadták neki a belépést. H., 61 éves, szintén nem térhetett vissza. A határon közölték vele, hogy csak egy év múlva térhet vissza. A pletykák szerint egyesek azt mondják, hogy csak 10 év múlva térhetnek vissza. H. férje most arra kényszerült, hogy megszegje a törvényt, és a vízum lejárta ellenére a családi házban maradjon.
S. apja az 1930-as években emigrált az Egyesült Államokba, és az amerikai fegyveres erőkben harcolt a második világháborúban. S., El Bireh szülötte és oktató, nem volt hajlandó Vietnamban szolgálni. Az 1990-es években úgy döntött, hogy lányával együtt visszatér az országba. Inkább szülőföldjén öregedett meg, és félt Amerika megengedő társadalmának és a bűnözéstől hemzsegő utcáknak a lányára gyakorolt hatásától. Izrael beleegyezett abba, hogy visszaállítsa lakóhelyét születése városában, El Birehben. De kérését, hogy lánya palesztin tartózkodási engedélyt kapjon, elutasították. Most a lányát kockáztatja a kitoloncolás (a vízum meghosszabbításának megtagadása miatt).
„Nincs panaszom Izrael ellen” – mondta S. „Ez egy megszálló nemzet. A panaszaim az Egyesült Államokra vonatkoznak. Mi állampolgárok vagyunk, és ők [az Egyesült Államok] nem tudnak megvédeni minket a diszkriminatív politikától. Ha zsidók lennénk, akkor nem lennének ilyen gondjaink – szétszakadt családok és nem lennének hazatérve az otthonunkba.”
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz