Forrás: Counterpunch
1969 óta minden évben az emberiség erőforrás-fogyasztása egyre nagyobb mennyiségben haladja meg a Föld azon képességét, hogy újratermelje ezeket az erőforrásokat. A bolygó létfenntartó rendszereinek károsodása végül az emberi civilizáció összeomlásához vezet.
Ennek ellenére a CIBC vezérigazgatója, Victor Dodgig a közelmúltban azt mondta, Kanadának „megszállottnak kell lennie a gazdasági növekedéssel”. A Globe and Mail Report on Business elején megjelent bankár nyilatkozata kevés kommentár nélkül ment át.
A világ egyik legmagasabb egy főre jutó GDP-jével a kanadaiak az egyik legnagyobb ökológiai lábnyommal is rendelkeznek. Egy nemrégiben készült tanulmány szerint, amely 160 ország erőforrás-felhasználását vizsgálta az elmúlt fél évszázad során, Kanadában a második legmagasabb az egy főre jutó túllépés (Ausztrália a legrosszabb, az Egyesült Államok pedig a harmadik legrosszabb). A kanadaiak évente átlagosan 25.82 tonnával lépik túl a fenntartható erőforrás-felhasználást.
Tehát nincs igazán igazságos/fenntartható módja Kanada gazdaságának növekedésének.
Dodgig megjegyzésében az aggaszt, hogy nem csak a saját és a részvényesei zsebét akarja kitömni. Inkább az osztálya nézőpontját fejezi ki, és azt, hogy hogyan látják Kanada helyzetét a globális gazdaságban. Az állandó növekedés elengedhetetlen a kapitalizmushoz. A rendszer enélkül is válságba kerül. A rendszer telhetetlen haszonszerzési törekvésében szembetűnő fogyasztást és az erőforrások egyre nagyobb kiaknázását hajtja végre.
Ahelyett, hogy követnénk Dodgig felhívását a növekedés „megszállottságára”, arra kell törekednünk, hogy csökkentsük a termelést/fogyasztást azokban az ágazatokban, amelyek társadalmi javuláshoz vezetnek, vagy korlátozott hátrányokkal rendelkeznek. Csökkenteni kell a fegyvereket, jachtokat, műanyag zacskókat és más iparágakat. A kidobott gazdaságot is meg kell fékezni, a tervezett elavulást pedig törvényen kívül helyezni. Makroszinten el kell utasítani a fogyasztást, csökkenteni kell a munkaórákat és ösztönözni kell az egyszerű szabadidős örömöket. (Gondoljunk csak a sétálásra, kertészkedésre, közösségi színházra, művészetre, kártyajátékra stb.)
Az igazság az, hogy jobb életet élhetünk, ha kevesebbet költünk haszontalan, pusztító fogyasztásra.
Amint azt Bianca Mugyenyi és én részletezzük a Stop Signs: Cars and Capitalism on the Road to Economic, Social and Ecological Decay című könyvében, a közlekedési/életrendszeri romlás általában fenntarthatóbbá, egészségesebbé és kellemesebbé teszi a városokat. Minél jobban strukturálják a közlekedést cipők, kerékpárok és sínek hasznosítására, annál kevesebb erőforrást fordítanak a közlekedésre.
Nemzeti szinten a hiperautocentrikus Egyesült Államok GDP-jének körülbelül kétszer annyit költ közlekedésre, mint Japán. A városok közötti összehasonlítások is hasznosak. Az autóorientált Houstonban, Dallasban és Tampában az emberek sokkal többet költenek közlekedésre, mint New Yorkban, Bostonban vagy Portlandben. A gyalogos és kerékpáros városokban, mint például Koppenhága, Fez vagy Amszterdam, a közlekedési kiadások töredéke a legkevésbé autófüggő észak-amerikai városoknak is.
A magángépkocsi az erőforrás-igényes terjeszkedő gazdaságot is alátámasztja. Az autók megkönnyítik a nagy dobozos kiskereskedőket és a hatalmas házakat sok kanapéval, hűtőszekrénnyel, TV-vel stb. A magángépkocsik rendkívül nagy kultúrát tesznek lehetővé, amely a kapitalista gazdasági rendszert teljes sebességgel előremozdítja.
Abszurd az az elképzelés, hogy meg tudnánk/kellene fenntartani az autocentrikus tájat, és egyszerűen lecserélni a járművek üzemanyagforrását egy alacsonyabb szén-dioxid-kibocsátású alternatívára. Általánosságban elmondható, hogy a fosszilis tüzelőanyagokról az alacsonyabb szén-dioxid-kibocsátású üzemanyagokra való egyszerű átállás nem vezet az ökológiai fenntarthatósághoz.
Miközben a jelenlegi gazdaság nagy részét le kell vágnunk, néhány alacsony szén-dioxid-kibocsátású, alacsony erőforrás-kibocsátású területnek növekednie kell. Bővíteni kell a gyermekfelügyeletet, az idősgondozást, a könyvtári elérhetőséget, a művészet- és táncoktatást és az egyéb munkaigényes szociális programokat. De ezek az ágazatok korlátozott lehetőséget kínálnak a profitszerzésre, ami miatt népszerűtlenek a kapitalisták körében.
A kapitalizmus alatt szinte lehetetlen megfelelően visszafordítani az ökológiai degradációt. Ezért fontos a posztkapitalista gazdasági elképzelések feltárása. Az ökoszocializmus, „olyan társadalom, amelyben a termelést szabadon társult munkával, tudatosan ökocentrikus eszközökkel és célokkal végzik”, az egyik előterjesztett posztkapitalista modell. Egy másik alternatíva a gazdasági demokrácia, amely a társadalmi tulajdonban, a munkahelyi demokráciában és az emberi jogosultságban gyökerezik.
A kapitalizmus ökocid. Bolygónk megmentéséhez és az emberi túlélés biztosításához meg kell állítani.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz
1 Megjegyzés
Ezt értem, de ezt nem.
Fedezze fel a posztkapitalista víziókat? Mit mond ezt most 2022-ben a Counterpunchban. Egy másik hely, ahol a Pál utca sokat publikál, és néha hasonlókat mond az ökoszocializmusról… de hát… semmi.
Szeretném látni ennek az Englernek és talán munkatársainak, kollégáinak, barátainak további esszéit arról, amit ő javasol. Mondjuk Michael Albert No Bosses című művéről. A részvételi közgazdaságtan honlapja. Valódi Utópia weboldal. A következő rendszerprojekt webhelye. Commons Transition webhely. Az új DiEM25 csatlakoztatta a Metát.
És mit szólnál a Global Green New Deal explicit megemlítéséhez, hivatkozásaihoz, explicit körvonalaihoz, csak átmenettel, egy baloldali változatnak, amely talán megtenné azokat a dolgokat, amelyeket Engler konkrétan megemlít ebben a rövid esszében, amely nem sokkal hosszabb ennél. moderált megjegyzés, és valóban szükség van rá, mihamarabb.
Jó lenne, de tényleg idealista és utópisztikus, hogy a Counterpunch, Jacobin és máshol nagy esszéket látni, amelyek pontosan annak szentelik, amiről Engler beszél. Ilyen például a Global Green New Deals és a pozitív magyarázatok, amelyek elősegítenék a vitákat mondjuk olyan kiváló posztkapitalista víziókról, amelyek már 30 és több éve léteznek, mint a Parecon.
A baloldali tájon élők fókuszának eltolódása, hogy a figyelem és az írás 80%-a vagy több a GGND-nek legyen szentelve, és ahol a baloldali táj tapasztalt és tapasztalt területein lakók azt gondolják, hogy mindannyian, mi, közönséges emberek, akik nem ismerjük basszus, menni kéne.
Mennyi az esélye annak, hogy Engler a végletekig taszítja a Counterpunch főnökeit olyan végtelen cikkekkel, amelyek olyan dolgokról szólnak, mint a GGND-k és a Parecon?