Több mint hatvan évvel ezelőtt, amikor a Ford Motor Company bezárta richmondi (Kaliforniai) összeszerelő üzemét, Frank Stevenson azon 250 afro-amerikai közé tartozott, akik munkanélküliséggel néznek szembe.
Szerencsére a szakszervezete, a United Auto Workers (UAW) olyan megállapodást tárgyalt a vezetőséggel, amely lehetővé tette, hogy Richmondban mind az 1,400 UAW-tag szolgálati joguk sértetlensége mellett átkerüljön a Ford Milpitas-i, San Jose akkori vidéki külvárosi telephelyére.
A szövetségi lakáshitel-garanciák, az alacsony kamatozású kölcsönök és a második világháborús veteránok esetében előleg nélkül sok fehér UAW-tag könnyedén kihasználta ezt az üzletet. Megfizethető otthonokat találtak a déli öbölben virágzó külvárosi körzetekben. A louisianai születésű Stevensonnak és más nem fehér autógyártóknak azonban sokkal nagyobb nehézségekbe ütköztek a Ford új üzemében végzett munkájuk nyomán, noha foglalkoztatási múltjuk és keresetszintjük hasonló volt.
Ennek az az oka, hogy Milpitas gyorsan övezeti rendeletet hozott, amely betiltotta a lakásépítést, és csak családi házak építését engedélyezte. Ez utóbbiak a feketék számára tiltottak voltak. Mivel a rendelkezésre álló lakások nagyon korlátozottak voltak, néhány fekete autómunkásnak nem volt más választása, mint feladni az állását. Mások autóbuszokat alakítottak, hogy megosszák a napi száz mérföldes oda-vissza utat Milpitasba és vissza Richmondba, amelyen Frank Stevenson húsz hosszú éven át utazott.
A külvárosi lakhatási elfogultság, mint például a bérlők és lakástulajdonosok faji alapú elkülönítése a háború utáni Richmondban, nem volt véletlen, magyarázza Richard Rothstein új könyvében. A törvény színe: Egy elfeledett története annak, hogyan választotta el kormányunk Amerikát (WW Norton, 2017). Ebben dokumentálja, hogy a lakhatási faji szegregáció hogyan károsította hosszú távon az afro-amerikai család vagyonát, jövedelmét, munkalehetőségeit és a jó közoktatáshoz való hozzáférést. A Richmond Ford dolgozóinak tapasztalatai egyike azoknak a sok esettanulmánynak, amelyekben a feketék ezeken a területeken lemaradtak.
Rothstein, aki jelenleg a közeli Berkeley lakosa, a Diákok a Demokratikus Társaságért vezetője volt az 1960-as években, később az Urban League munkatársa és munkaszervező lett, majd az oktatáspolitikai kérdésekről jól ismert író és a New York Times. A közelmúltban a washingtoni Economic Policy Institute (EPI) és a NAACP Legal Defense Fund Thurgood Marshall Intézete számára végzett kutatásai a korábbi szövetségi lakásprogramok diszkriminatív hatására összpontosítottak.
Január 20-án, szombaton Rothstein több száz embert vonzott városunk tanácstermébe, hogy megvitassák, hogyan érintette Frank Stevensonhoz hasonló munkavállalókat a szegregáció inkább de jure, mint de facto. Ahogy Rothstein felfedi könyvében, „a szövetségi kormány egyik előírása a Milpitasban biztosított jelzáloghitelekre az afroamerikaiaknak történő értékesítés nyíltan kimondott tilalma volt”. Kaliforniában a szövetségi hitelbiztosítástól függő magánfejlesztők nem adnának el nem fehéreknek – és egyetlen állami engedéllyel rendelkező ingatlanügynök sem mutatna nekik házat –, ahol „vegyes környék” alakulna ki.
Még a faji integráció mellett elkötelezett lakásszövetkezetektől is megtagadták a banki kölcsönt új építkezésekhez és jelzáloghitel-támogatáshoz, mert „a Szövetségi Lakásügyi Igazgatóság nem biztosítana a helyieket egy afro-amerikai tagokat tartalmazó szövetkezetnek”.
Csak amikor Frank Stevenson már közel járt a nyugdíjhoz, 1975-ben, végre megvehette első otthonát, és Észak-Richmondból a város másik felén, egy korábban csak fehérek lakott részébe költözött. Ezalatt a fehér munkatársak – akiknek szaktudása, tapasztalata és szakszervezeti fizetése nem különbözött az övétől – sokkal hosszabb ideig profitáltak Milpitasban lévő otthonaik értékének sokkal nagyobb felértékelődéséből. Ennek a több százezerszeresére megsokszorozódó gazdasági egyenlőtlenségnek a több generációra kiterjedő hatását nem enyhítette az 1960-as évek végén a nemzeti „tisztességes lakhatási” törvény elfogadása, sem a korlátozó szövetségeket végül betiltó bírósági határozatok.
A richmondi állami iskolák, amelyekbe Stevenson három lánya járt, szintén „elsősorban azért voltak elkülönítve, mert a szövetségi és helyi lakhatási politika magát a várost is elkülönítette”. A második és harmadik generációs Stevenson családtagok későbbi nem főiskolai karrierjét, szerény állásait és jövedelmét nyomon követve Rothstein megkérdezi:
„Mi lett volna ezekkel a Stevenson unokákkal, ha szüleik egy integrált Milpitasban nőttek fel és jártak iskolába? Mennyivel tovább tudtak volna mászni a társadalmi-gazdasági létrán… Mennyire más lehetett volna az életük, ha nem a szövetségi kormány alkotmányellenes elhatározása lett volna a nagyszüleik és szüleik elkülönítése? Mivel tartozunk mi, az amerikai közösség ennek a családnak ebben és a jövő generációiban azért, hogy elveszítették a lehetőséget? Hogyan teljesíthetjük ezt a kötelezettséget?”
A bizonyítékok halmozott súlya A törvény színe fájdalmas olvasást tesz lehetővé, ahogy a hallgatóság több tagja bevallotta a szerzővel folytatott kérdezz-felelek szekciója során az előadása után. Rothstein régebbi kérdezői között voltak olyan felszólalók, akik személyesen tapasztalták az ingatlanügynökök blokkbontó taktikáját és az ebből eredő fehérek kirepülését, a fekete üzleti közösség beszűkülését a belvárosokban, valamint az amerikai állami lakások demográfiai eltolódását a „nem szegény munkásosztálybeli családokból” a családokba. a jelenlegi lakosság jóval alacsonyabb jövedelmű, sokkal hátrányosabb helyzetű és szinte teljes egészében nem fehér lakosok. A lényeg manapság, ahogy Rothstein megjegyezte, óriási különbség a vagyon és a jövedelem között a feketék és a fehérek között, ami nagyrészt a lakástulajdon tényezőjének tulajdonítható (és hol, mikor vagy egyáltalán létezett-e).
A közönség egyik tagja, egy afro-amerikai nő azt javasolta – akárcsak Ta-Nehisi Coates író –, hogy a pénzügyi „jóvátétel” az egyetlen igazságos megoldás; egy későbbi fehér előadó elvetette ezt az ötletet, mint túlságosan megosztó és nem praktikus. Könyvében és richmondi megjelenésében Rothstein hangsúlyozta a „teljes jogorvoslatok végrehajtásának” szükségességét, amelyek „a kifizetéseket nem tartalmazó politikákat is magukban foglalják”. Érvelése szerint jelenleg az a legfontosabb, hogy az amerikaiakban „megértést keltsen arról, hogyan hoztuk létre az alkotmányellenes, állam által támogatott szegregáció rendszerét”. „Az ezzel kapcsolatos felháborodás érzése nélkül sem a jogorvoslat, sem a jóvátétel nem kerül napirendre” – jósolja.
Nem sokkal ezelőtt Rothstein és munkatársai az EPI-nél nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy Hillary Clinton kormánya mit fog elérni a lakhatás területén. Ezek a várakozások 8. november 2016-án összeomlottak és fellángoltak. És most, egy évvel a Trump-korszak után, még a meglévő szövetségi adókedvezményeket és támogatásokat is erősen megnyirbálták a magánfejlesztők által épített alacsony és közepes jövedelmű lakások esetében. Az eredményt hirdeti a New York Times január 19-i címlapján az áll, hogy „a megfizethető bérleti díjak üthetnek…” A republikánusok által kidolgozott adótörvény-módosítások „235,000 XNUMX egységgel csökkentik a támogatott megfizethető lakások növekedését a következő évtizedben, tovább fokozva a meglévő hiányt”. A megfizethető lakások e fenyegető „alulkínálata” közepette a fejlesztők ehelyett „az ország belvárosaiban kinőtt drága üveg- és acélépületekbe” építenek lakásokat vásárlóknak.
Richmondban Rothstein emlékeztette hallgatóságát, hogy „nem fog javulni a kormányzati lépések [lakásügyben], amíg meg nem teremtik a szükséges politikai bázist”, ami még Clinton alatt is igaz lett volna – ismerte el. „A lakóhelyi szegregáció az ország legtöbb társadalmi és gazdasági problémájának mögöttes oka” – hangoztatta. A „történelem szélesebb körű megértése” és „új konszenzus a korrekciós politikákkal kapcsolatban” nélkül azonban ez utóbbi „politikailag megvalósíthatatlan” marad, függetlenül attól, hogy ki irányítja a Fehér Házat és a Kongresszust.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz
2 Hozzászólások
A korábban elkezdettnek folytatása, alább…
Ez pozitívum volt, de az ingatlanos a rohanásban megnyugtatott, hogy ez a nő biztos házvezetőnő, nem laktak feketék a környéken!
Later, I learned that this woman lived just around the block with her family. Half a block down the street I got to know a family from Tanzania. We were integrated, at least a little. Just barely. But not long after, the African family moved, and the other family did, too.
Years later after living in Latin America for many years, I found myself living with my Nicaraguan wife in the same neighborhood I had grown up in. Now it was very different, quite integrated, and with more people of color than whites, although older whites who had lived there a long time still made up and important part of the community.
Friends, when they first learn of where we live, project unconsciously their image of our living on the “south side” of the city, which is now largely not white. In fact, when we moved into the neighborhood, we “Latinized” the community with music and vocabulary that had not been witnessed before.
Still, segregated neighborhoods are still the rule and not the exception. There are many reasons for this, and I appreciate what Steve Early has written.
Steve pontosan a célon van.
I have learned a lot about racial patterns in suburbia over the years. As a child I lived in an all-white neighborhood in a thoroughly segregated city in Florida. As an adult, I moved to a Boston suburb and went house hunting with a new job. I asked the realtor, after seeing a black woman walking with a stroller, if this was an integrated community, a factor that was positive for me.