Prof. Shlomo Avineri, az Izraeli Munkáspárt jól ismert, elhivatott cionista egy cikkében Haaretz (9. december 2012.) azzal vádolja a Netanjahu-kormányt, hogy Izrael elveszíti minden legjobb barátját, és nemzetközi elszigetelődéssel néz szembe. Avineri kifejti, hogy ez Herzl és Weizmann cionista hagyományának feladását jelenti, akik a mai jobboldaltól eltérően mindig is igyekeztek támogatni a cionista vállalkozást, még a legrosszabb antiszemiták körében is. Herzl mindig kereste a konvergencia pontokat a cionizmus és a nagyhatalmak érdekei között.
És ez valóban így volt; de sajnos Avineri nem magyarázza meg nekünk ennek a "konvergenciának" a természetét, bár megengedi, hogy ez nem annyira közös értékekről, mint inkább közös érdekekről szól. Magára Herzlre van bízva, hogy elmagyarázza nekünk, és ezt pontosan és világosan teszi, egy szakaszban alapművében, A zsidó állam. Pedig éppen ez a rész – és nem véletlenül – a cionista diskurzus meglehetősen titkos szövegévé vált, amelyre a lehető legkevesebbet hivatkoznak. Ebben a részben Herzl ezt írta:
Európa sáncának egy részét kellene képeznünk Ázsia ellen, a civilizáció előőrsét a barbársággal szemben. Semleges államként kapcsolatban kell maradnunk egész Európával, amelynek létünket garantálnia kellene. [1]
A nyilvánvaló rasszizmustól eltekintve, még azt is, aki nem cionista, lenyűgözi Herzl előrelátó és éles elemzése a gyarmati valóságról, amely messze felülmúlja kora várakozásait.
Herzl a cionizmus sorsát a nagyhatalmakhoz kötötte (amihez persze ma hozzátennénk az USA-t is). Avinerivel ellentétben ő nem állt meg az általánosításoknál, amikor közös érdekekről beszélt: olyan részletekbe ment bele, amelyek egyenesen a dolog lényegéhez vezettek – a közös érdekek alapjához és belső logikájához. Arra kérte a hatalmakat, hogy támogassák a cionista vállalkozást, amiért cserébe bázist ígért a Közel-Keleten, és segítséget az ottani ellenségeik – vagyis a nacionalista mozgalmak (ahogy ő fogalmazott – „barbarizmus”) ellen. Herzl már akkor is nagyon jól értette, hogy a cionista vállalkozás Palesztinában erős ellenállást vált ki a környező népekből, ezért azt kérte, hogy a hatalmak „garantálják létünket”. Száztizenöt évvel e szavak felírása után csak csodálkozhatunk azon, hogy Herzl milyen pontossággal írta le a mai Izraelt.
Herzl ezen politikai elvei mindazokat szolgálták, akik utána jöttek, Weizmanntól kezdve egészen a jelenig. Az az együttműködés, amelyért Herzl elindította az ösvényt, Izrael Állam történelmében végigkísérhető.
A Sínai-háború jó példa erre. Izrael közös érdekből csatlakozott Franciaországhoz és Nagy-Britanniához – a nyugati hatalmak visszaszereznék a csatornaövezetet, Izrael pedig elfoglalná a Sínai-félszigetet. Az érdekek csodálatos konvergenciája. A probléma az volt, hogy ez a koordináció nem érintette az USA-t, és az ilyen jellegű vállalkozásoknál mindig a legnagyobb hatalommal való egyeztetés élvez elsőbbséget. Nagy-Britanniát, Franciaországot és Izraelt arra kérte az Egyesült Államok, hogy nyeljék le büszkeségüket, csomagoljanak össze és távozzanak, amit meg is tettek.
A hatnapos háborúban az USA-val történt az egyeztetés, és ez sikerült is: Izrael legyőzte Nasszer rendszerét, és biztosította az amerikai felsőbbrendűséget a térségben a Szovjetunióval szemben. Izrael hatalmas területeket foglalt el – Ciszjordániát, Sínai-félszigetet és a Golán-fennsíkot –, és az Egyesült Államok legfontosabb szövetségesévé emelték a régióban. Az USA-val való koordináció a mai napig tart. Nem volt olyan háború, amelyben az USA ne támogatta volna Izraelt, ahogyan nem volt olyan háború sem, amelyhez Izrael ne kérte volna az USA egyetértését és megértését, a libanoni háborútól az ólomoszlopig és a felhőoszlopig [más néven „Pillar of Cloud” Védekezés” angolul – ford.]. És nem lesz háború Iránnal, ha az USA ezt nem tartja érdekének. Még a Pillar of Cloud földi invázióját is elkerülték, mert az USA nem adta meg az OK-t. Ez a koordináció manapság a Ciszjordánia és a Golán-fennsíkon a megszállás állandósításának csaknem teljes és átfogó amerikai támogatásában nyilvánul meg. Másrészt emlékeznünk kell arra, hogy az USA mindig is ráerőltette akaratát Izraelre. Kétszer is arra kényszerítette Izraelt, hogy kivonuljon a Sínai-félszigetről, és megakadályozta Shamirt abban, hogy az 1991-es Öböl-háború során bevesse az izraeli légierőt. Az USA azonban nem kényszerítette Izraelt a megszállás befejezésére, és nem akadályozta meg Izraelt a megszállt területek gyarmatosításában.
Megváltozott-e a helyzet Izrael szinte egyetemes nemzetközi elítélése nyomán, amiért az E1-es területen bejelentette az építkezést, amiért bosszút áll Palesztinának az ENSZ megfigyelő államának felvétele miatt?
Tulajdonképpen „kecsketrükknek” tűnik Izrael bejelentése az új építkezésről: Izrael bejelenti az építkezést, Európa nagyon dühös lesz, Izrael aztán kiveszi a „kecskét” – vagyis tisztázza, hogy ez csak bejelentés volt, további tervezésre van szükség. stb. Európa a maga részéről ezt követően kijelenti, hogy valójában soha nem állt szándékában nagykövetek visszahívása, szankciók alkalmazása és így tovább; ezt a következő alkalomra halasztják.[2] Eközben Merkel kancellár beleegyezik, hogy nem ért egyet Netanjahuval, és nukleáris rakéták kilövésére alkalmas tengeralattjárókat szállít. Az amerikai elnök bejelenti, hogy békén hagyja Európát, hogy megküzdjön Izraellel. A maga részéről továbbra is az eddigiekhez hasonlóan bombázó nyilatkozatokat tesz arról, hogy a betelepítéseket le kell állítani, hogy a nemzetközi közvéleményt némileg megnyugtassa, de a fegyverek áramlása zavartalanul folytatódik, ahogy azt nemrég megtudtuk. És most úgy tűnik, hogy Európa haragja inkább az E1 terület építkezése felé terelődött – mintha ez lenne a fő probléma, nem pedig maga a folyamatban lévő és elmélyülő megszállás.
Érdemes felidézni azt is, hogy Ciszjordániát akkor foglalták el, amikor egy baloldali kormány volt hatalmon Izraelben, így meglehetősen furcsa Netanjahu jobboldali kormányát szidni a megszállás állandósításáért. Lehet persze azt állítani, hogy egy baloldali kormány visszaadta volna a területeket, de anélkül, hogy belemennénk ebbe a vitába, egyszerűen feltehetjük a kérdést: akkor miért nem tette ezt a baloldal, amíg hatalmon volt?
Izraelnek az USA-val való koordinációja a mai napig tart, és ez határozza meg Izrael és közvetlen környezete, valamint általában a külvilág közötti kapcsolatok jellegét is. Amíg az USA és Európa támogatja Izraelt, Izrael folytathatja politikájának végrehajtását. Mindeközben az izraeli kormányok, köztük a Netanjahu-kormány (Avineri nézetével ellentétben) abszolút összhangban Herzl doktrínájával jártak el. Izrael lehetőségeihez mérten támogatja az USA-t és a Nyugatot a „barbárokkal” – vagyis a Nyugat összes ellenségével – szemben, és minden téren az USA segítségét kéri.
Mindehhez azonban előfordulhat, hogy a doktrínát módosítani kell. A palesztin-arab nyomás valószínűleg eléri a forráspontot, és kikerül az irányítás alól. Az USA politikailag meggyengült, és egy hatalmas gazdasági válság árnyékában él. Az USA paradox helyzetben van: a térségben uralkodó viharokkal szemben nagyobb szüksége van Izraelre, mint a múltban, az Izraelnek nyújtott növekvő támogatása a viharok felerősödését okozza. Kénytelen lesz-e valaha az USA nyomást gyakorolni Izraelre, hogy vonuljon ki a területekről?
A fordító megjegyzései
1. http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Zionism/herzl2b.html
2. A „kecsketrükk” egy zsidó történetre utal egy szegény emberről, aki panaszkodik rabbijának az otthonában uralkodó elviselhetetlenül szűkös körülmények miatt. Amikor megtudja, hogy a férfinak kecskéje van, a rabbi utasítja a férfit, hogy ezentúl tartsa a kecskét a családi lakásban. Miután a kecske néhány napig pusztítást végzett a házban, a rabbi engedélyt ad a megvadult férfinak, hogy vigye vissza a kecskét a szabadba, így a házban mégsem tűnik olyan rossznak a körülmények.
Nyomtatva Hagada Hasmalit, 19. december 2012
Héberről fordította George Malent
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz