Forrás: Independent Media Institute
2020 januárjában a NASDAQ részvénypiaci index alig 10,000 7,000 pont alatt állt. A márciusi összeomlásban 10-re esett vissza. 2020. július 10,600-én elérte a 19 500-at. Az Egyesült Államok kormányának gazdaságpolitikája „fellendülést” hozott a gazdagok számára, akik a részvények túlnyomó részét birtokolják. Vagyonuk most többet ér, mint mielőtt a COVID-XNUMX elért minket. Hasonlóan drámai, valamivel kisebb fellendülést mutat a másik fontos értékpapír-benchmark, a Dow Jones Industrial Average és a Standard and Poor XNUMX.
A hatalmas állami gazdasági beavatkozás – amit a jelenlegi kedvezményezettek többsége mindig is elítélt – támogatta ezeket a behajtásokat. A Federal Reserve március közepe után soha nem látott mennyiségű új pénzt pumpált az amerikai gazdaságba. Ez a pénz beömlött a tőzsdére, és elősegítette az emelkedését. Az Egyesült Államok Pénzügyminisztériuma soha nem látott mértékű közvetlen készpénzes támogatást nyújtott Amerika nagy részének.
Ugyanakkor a munkásosztálynak nyújtott állami gazdasági támogatás túl kevés volt, túl későn, és teljesen alkalmatlan ahhoz, amit tenni lehetett és kellett volna. Egyenlőtlen hatásaik miatt a kormány gazdaságpolitikája kegyetlen és igazságtalan volt. Ebben hasonlítanak a kormány közegészségügyi politikájára. A világ lakosságának kevesebb mint 5 százalékával az Egyesült Államok felelős a COVID-25-es esetek körülbelül 19 százalékáért és a COVID-24 okozta halálozások körülbelül 19 százalékáért. Az ideológiailag legelvakultabbak (és a kormánytámogatók) kivételével mindenki tudja, mit jelent egy ilyen statisztika.
Itt arra összpontosítok, hogy a kormány gazdaságpolitikája hogyan hatott a vállalatokra a munkavállalókkal szemben, a gazdagokra a középosztállyal és a szegényekkel szemben. A legtöbb vállalatot a közvetlen állami támogatás támogatta. A nagyobb és gazdagabb vállalatok több és jobb lobbistát alkalmaznak, nagyobb tényleges vagy potenciális adományokat adnak politikusoknak és pártoknak stb. Így nagy adag állami segítséget kaptak. Általánosságban elmondható, hogy a járvány és az összeomlás a közép- és kisvállalkozásoknak jobban fájt, mint a nagyoknak, míg utóbbiak aránytalan állami segítséget kaptak. A kormány politikája valószínűleg rontotta a kis- és középvállalkozások relatív hanyatlását. Erősödtek a koncentrációs és monopolizációs tendenciák az amerikai kapitalizmuson belül.
Az Egyesült Államok kormányának monetáris politikája (amelyet a Federal Reserve hajt végre) első számú prioritásként vállalta a tőzsde megmentését. A Fed hatalmas mennyiségű új pénzt pumpált be a bankoknak nyújtott nagyon alacsony kamatozású hitelekkel, valamint a vállalati adósság és az amerikai államadósság közvetlen megvásárlásával. . Egy összeomlott gazdaságban, ahol munkanélküliek tízmilliói vannak, ebből az új pénzből kevés áramlott termelő beruházásokba, munkaerő-felvételbe vagy vállalatbővítésbe. Ezek nem kínáltak vonzó nyereséget. Ehelyett az új pénz oda került, ahol még profitot lehetett termelni: a tőzsdékre. Ezért felépültek.
A bankok, a vállalatok és a gazdagok az új pénz nagy részét arra használták fel, hogy részvényeket vásároljanak egymástól. Ez felhajtotta a részvényárakat. Az egyik Fed-kedvezményezett minden egyes vásárlását később magasabb áron értékesítették egy másik Fed-kedvezményezettnek. Az ilyen tőkenyereség ismétlődést vagy „tőzsdei forgatókönyvet” ösztönzött (inkább, mint az ingatlanosok „házfelforgatása” a 2008-as jelzáloghitel-összeomlás előtti válság előtt). Ahogy ez a tőzsdei buborék tovább épül, az esetleges kipukkanás miatti szorongás nő.
A vállalatok és a gazdagok megtérülése nem felelt meg annak, amit a legtöbb alkalmazott esetében a kormány politikája elért. A különbségek élesek voltak. A munkaadók több mint 40 millió alkalmazottat bocsátottak el, akik így kénytelenek voltak munkanélküli segélyt kérni. A kormány nem vette fel újra ezeket a milliókat (az Egyesült Államok lakosságának COVID-19-tesztjének elvégzésére, az infrastruktúrára vonatkozó zöld új megállapodásra stb.). A munkanélküliek egyre nagyobb nehézségekkel néztek szembe pénzügyi kötelezettségeik teljesítésével.
Sem a GOP, sem a demokrata vezetők nem hoztak létre semmi olyat, mint a kormányprogramok, amelyek megmentették a munkásosztályt a nagyobb katasztrófától az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága idején. Ezután az FDR New Deal megállapodása magában foglalta a társadalombiztosítás létrehozását, amely minden 65 év feletti év feletti havi csekket biztosít, a szövetségi munkanélküli-biztosítást, a minimálbért és a szövetségi foglalkoztatási programot, amely a magánmunkaadók által elbocsátottak sok millióját foglalkoztatta.
Nem csak a bevételeket veszítették el azok a milliók, akik március óta munkanélküliek (a veszteség általában jóval meghaladja a sokaknak adott 1,200 dolláros csekket és a biztosított munkanélküliek heti 600 dolláros extra összegét). Nem biztosítottak garanciát arra vonatkozóan, hogy régi munkáik ismét elérhetőek lesznek, vagy hogy esetleges fizetésük és juttatásaik megegyeznek a COVID-19 előttivel. Mikor esne vagy szűnik meg a munkanélküli biztosításuk? Ha nem hajlandók visszatérni a nem biztonságos munkahelyekre (tekintettel arra, hogy a legtöbb amerikait még mindig nem tesztelték COVID-19-re), elveszítenék-e az állásukat és a munkanélküli-biztosításra való jogosultságukat? Kínzó szorongás fokozta a munkanélküliség egyéb szenvedéseit a járványos Amerikában. Sok millió munkanélküli szembesül mára szinte bizonyossággal, hogy korábbi munkahelyük örökre megszűnt. Így elvesztették azt a szolgálati időt, munkahelyi kapcsolatokat, kapcsolatokat, készségeket, valamint az otthonhoz, közösséghez, gyermekiskolákhoz stb.
Azokat, akik eddig megtartották állásukat, ennek ellenére a mai tömeges munkanélküliség is fenyegeti. A munkaadók most szembesíthetik alkalmazottaikat bér- és/vagy juttatáscsökkentéssel és a munkakörülmények egyéb romlásával. Ha az alkalmazottak ezt megtagadják, fennáll a veszélye, hogy elbocsátják, és helyükre az egyre elkeseredettebb munkanélküliek lépnek. Mivel az alkalmazottak ezt tudják, a legtöbben alábbhagynak. Az Egyesült Államok Munkaügyi Statisztikai Hivatalának legutóbbi jelentései megerősítik, hogy a bérek csökkennek, és további csökkenést jósolnak. Mások, akik megtartották állásukat és jövedelmüket, de otthonról végezték azokat, mindenféle új nehézségbe és kiadásba ütköztek. Például az otthon tartózkodó dolgozók és/vagy gyermekeik teljes munkaidőben történő légkondicionálása több száz dollárral növelte az érintett dolgozók havi közüzemi számláinak millióit.
Az országszerte zajló társadalmi mozgalmak – a fekete életek számítanak, a kilakoltatás és bérbeadási moratóriumok elleni aktivizmus, sztrájkok és állásajánlatok a COVID-19 által biztonságos munkakörülményekért, adósságkönnyítésre való felhívások stb. – mindez súlyos szenvedésről és egyre növekvő visszaszorulásról tanúskodik. Ezek a mozgalmak a fellendülés másik oldalát képviselik a vállalatok és a gazdagok, valamint az általuk birtokolt politikusok és média körében. Az emelkedő tőzsdék és a vállalati mentőcsomagok – ezek behajtása – lehetővé tették, hogy a már amúgy is leggazdagabbak még gazdagabbakká váljanak. Jeff Bezos, az Amazon vezérigazgatója 24 milliárd dollárral gyarapította már több mint 100 milliárd dolláros személyes vagyonát. Mindeközben az Egyesült Államok munkásosztálya messze, de messze van az összehasonlítható „fellendüléstől”. Az Egyesült Államokban ismét mélyül az egyenlőtlenség.
Lest I be misunderstood or confused with libertarians, I do not attach responsibility for government policies primarily to politicians and bureaucrats. The government mostly does what its constituents with money and power make it do. In U.S. capitalism, most of the money and power are concentrated in a small minority: the corporate rich and their closest subordinates and allies. Occupy Wall Street referred to them as the 1 percent. Their interests prevail in government policies unless and until a genuinely countervailing power emerges from an organized mass of employees. Our big problem is not the government but the concentrated wealth and power that drive and control it. Above all, it is the economic system—the division in production, inside almost all enterprises, between a minority of employers profiting from a majority of employees—that concentrates wealth and power. The needs and demands of that concentrated wealth and power dominate what “our” governments do and do not do.
The system is the problem.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz
1 Megjegyzés
The rich, the powerful have control of government, funding, resources, everything. They take care of their own and only dribble out benefits for others to maintain their control. As Wolff says, “The government mostly does what its constituents with money and power make it do.” No more!