'Szolgáltatógazdaságba lépünk.' Milyen gyakran hallottuk ezt az elmúlt több mint húsz évben? A legtöbben itt a Testvérvárosokban keveset gondolkodtunk ezen, amíg idén nem kaptuk azt a megrázkódtatást, hogy nyolcvan évnyi működés után bezárják a Highland Park Ford gyárát. Már nem tagadhatjuk, hogy ez egy korszak vége és egy másik kezdete. Beléptünk a szolgáltatásgazdaságba.
Mit is jelent ez? Milyen munkahelyeket találunk ebben a szolgáltató gazdaságban? A kép őszintén szólva komor. A legújabb kutatások szerint egy négytagú minnesotai családban, ahol mindkét szülő dolgozik, minden dolgozónak óránként 12.00 dollárt kell keresnie ahhoz, hogy kielégítse alapvető szükségleteit. Minnesotában a legtöbb állást kínáló öt szakma közül csak egy fizet óránként 8.00 dollárnál nagyobb mediánbért. A két legtöbb állást kínáló szakmacsoport a kiskereskedelem és az ételkészítés/felszolgálás, az összes állás több mint egynegyedét teszik ki. Ezekben az iparágakban dolgozók átlagosan 7.29 dollárt keresnek óránként. Más szóval, ezeknek a szolgáltató szektorbeli állásoknak a többsége nem családfenntartó állás.
A 20. század első harminc-negyven évében a húscsomagoló-, acél-, autó- és szénbányászatban dolgozó férfiak még dolgozó feleségek és gyerekek segítségével sem tudták eltartani családjukat bérükből. Az 1930-as és 1940-es évek végén az ipari szakszervezetek felé irányuló tömegmozgalmak révén gyökeresen megváltoztatták helyzetüket. A második világháború végére mintegy tizenkét millió munkavállaló csatlakozott a szakszervezetekhez, és szerződéseik nemcsak jobb béreket és jobb munkakörülményeket eredményeztek számukra, hanem olyan juttatásokat is, mint az egyéni, családi és nyugdíjas egészségügyi ellátás, fizetett szabadság és nyugdíj. Ezek a munkások és sok gyermekük és unokájuk olyan gazdasági biztonságot és stabilitást élvezett, amelyet saját szüleik és nagyszüleik soha nem ismertek. Háztulajdonosok lettek, gyermekeik főiskolára jártak, és sokan közülük hosszabb, egészségesebb életet éltek.
A szolgáltatásban dolgozók mai generációja ilyen gazdasági biztonságot és stabilitást tud teremteni magának és családjának. Azok az iparágak, amelyekben dolgoznak – élelmiszer-feldolgozás és -tálalás, egészségügy és kiskereskedelem – jelentős pénzügyi többletet termelnek (még azok is, amelyek magukat „non-profitnak” nevezik). Ezek a nyereségek (mint osztalék, fizetések, prémiumok, részvényopciók és hasonlók) nemcsak e társaságok tulajdonosait, vezetőit és részvényeseit gazdagították, hanem elődeikhez hasonlóan a Fordokat, Rockefellereket, Mellonokat, Carnegieket, Hormeleket, Weyerhauesereket, A hozzájuk hasonló szolgáltató cégek tulajdonosai és vezérigazgatói generációjuk elismert filantrópjává váltak, ahogy az alapítványok, épületek és parkok kezdik viselni a nevüket. A szolgáltatási szektorban rengeteg vagyon keletkezik.
Míg a szervizmunkások követhetik a húscsomagolók, autómunkások, acélmunkások és szénbányászok által kijelölt utat, jelentős akadályokkal néznek szembe. A munkajog, a vállalati struktúrák, a média és a mi domináns kultúránk együttesen aláássák a szolgáltatási szektorban a szakszervezeti összefogást. A dolgozók arra kényszerülnek, hogy pácienseiket és ügyfeleiket helyezzék előtérbe, saját érdekeiket áldozzák fel, „szakképzetlennek” tekintsék magukat, és kevés jutalmat várjanak munkájukért. Az állások gyakran részmunkaidősek, kevés előrelépési lehetőséggel.
Még akkor is, ha ezekben az iparágakban a dolgozóknak sikerül megszervezniük, munkaadóik keserűen ellenállnak a tisztességes bérek és juttatások kifizetésének. Vegyük a több mint 3,300 okleveles ápolónői asszisztenst, diétás dolgozót, szállítót, környezetvédelmi szolgáltatót és más egészségügyi kisegítőt, akiket öt testvérvárosi kórházhálózat alkalmaz, és akiket a Service Employees International Union Local 113 képvisel. hogy ellenálljanak a családjuk egészségügyi költségeinek növekvő terhének viselésére irányuló nyomásnak. Az irónia persze az, hogy az ő feladatuk mások egészségügyi ellátása. Önbiztosító munkáltatóik maguk biztosítják az egészségügyi ellátást, amelyre ezeknek a munkavállalóknak és családjaiknak gyakran szükségük van.
A Helyi 113 tagjai szembesültek a munkáltatói igények magasabb önrészre és önrészre, csökkentett társbiztosításra (vagyis a teljes költségből a munkáltató-biztosító által fizetett részarányra) és megemelkedett a zsebmaximumokkal. Ahogy nőttek az egészségügyi ellátás költségei, és nőtt az ipar által termelt vagyon, a munkaadók, köztük a legtöbb testvérvárosi kórház, igyekeztek nagyobb terhet a dolgozók hátára helyezni, és igyekeztek korlátozni a dolgozók választási lehetőségeit az ellátás igénybevételekor. drágább a kórházi hálózaton kívülre menni.
Ezt a helyzetet több szemüvegen keresztül kell szemlélnünk. Először is maguk az egészségügyi dolgozók. Egyre többen dolgozunk ebben a szolgáltatási ágazatban. Aztán ott vannak, ahogyan az ő tapasztalataik tükrözik a miénket, ha máshol dolgozunk a szolgáltatási szektorban. Betegként minket is érinthet, ha olyan nők és férfiak ápolnak minket, akik betegen dolgoznak, mert nem engedhetik meg maguknak az ellátást, vagy a kelleténél betegebbek lettek, mert késik a figyelemfelkeltés, vagy testileg egészségesek, de keserűvé és elégedetlenné válnak amiatt, ahogyan munkásként kezelik őket. És akkor érintettek vagyunk, mint biztosításvásárlók és mint adófizetők, mert a munkaadóiknak sikerült kicsúszniuk a rájuk eső gazdasági terhek alól, és nem csak a saját munkavállalóikra, hanem a munkavállalóik munkáltatóira is áthárították. házastársak (a kórházi dolgozóknak csak egyharmada vásárol családi biztosítást a munkáltatóján keresztül a költségek miatt) és a kormánynak (a Minnesota Care-en és más olyan emberek által használt rendszereken keresztül, akik nem kapnak megfelelő egészségügyi ellátást a munkáltatójuktól). Mindezeket a gyakorlatokat dióhéjban úgy lehetne jellemezni, mint „privatizálni a nyereséget és szocializálni a költségeket”.
Ha a szolgáltatásgazdaság valóban „ki fog szolgálni” minket – munkavállalókat, fogyasztókat, betegeket és adófizetőket –, meg kell döntenünk ezeket a gyakorlatokat. A szolgáltató szektor munkáltatóinak nem szabad megengedni, hogy üzleti tevékenységükkel és vagyongyarapításukkal kapcsolatos költségeiket munkavállalóikra és közösségeinkre terítsék. Minden, ami kevesebb, azt sugallja, hogy inkább visszafelé fogunk haladni, mint előre, amikor a gyártásból a szolgáltatási gazdaságba lépünk.
___
Peter Rachleff a Minnesota állambeli St. Paul-i Macalester College történelem professzora. A Munkásosztály-tanulmányok Egyesületének elnöke és a Munkásosztály- és Munkásosztálytörténeti Egyesület elnökségi tagja.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz