1975 rendkívüli év volt a harmadik világ forradalmi megrázkódtatásai számára. A vörös khmerek áprilisban vonultak be Phnompenbe, mindössze két héttel azelőtt, hogy az Egyesült Államok bábrendszere Saigonban összeomlott. A Pathet Lao a következő hónapban átvette az irányítást Laosz felett, majd ebben az évben Mozambik, a Zöld-foki-szigetek, São Tome és Angola elnyerte függetlenségét Portugáliától. Novemberben, hetekig tartó titkos felforgatás után Indonézia korábban megszállta és elfoglalta egy másik portugál gyarmat, Kelet-Timort.
Abban a pillanatban, amikor az indonéz erők elkezdtek ejtőernyőzni Dilibe, az afrikai gyarmati hatalom felhígulása feltűnő történelmi hasonlóságot idézett elő a nyugat-szaharai sivatagokban.
Két évvel korábban Nyugat-Szahara (Kelet-Timor) őslakosai megalakították a Frente Polisario-t (Fretilin), hogy Spanyolország (Portugália) kivonulása mellett kampányoljon gyarmati előőrséből. Mielőtt azonban az ENSZ által támogatott önrendelkezési aktust megtarthatták volna, 1975 novemberében a szomszédos Marokkó (Indonézia) megszállta az ország foszfátban gazdag északi részét. A hónap későbbi szakaszában a távozó gyarmati hatalom, Spanyolország beleegyezett a Marokkó és Mauritánia közötti terület felosztásába, amely szintén igényt tartott. A Polisario heves gerillaellenállásával szembesülve Mauritánia 1979-ben visszavonta igényét a területre, így Marokkó megszállhatta a régió déli részét is, ahol ma is áll.
A nemzetközi jog megsértése, az ENSZ tiltakozása és az önrendelkezésről szóló, 1992-re tervezett, nemzetközileg felügyelt népszavazáson való részvételtől való vonakodás ellenére – amelyről tudja, hogy elveszíti – Marokkó folyamatos megszállása megakadályozza Afrika utolsó gyarmata függetlenségét.
A szaharaviak ellen elkövetett bűncselekmények túlságosan is ismerősek a kelet-timori emberek számára. Marokkó megszegte az ENSZ által kialkudott tűzszünetet, embereket költöztetett át annak érdekében, hogy a közelgő függetlenségi szavazólapokat a maga javára zárja, és több száz szaharavit raboskodott szörnyű körülmények között marokkói börtönökben, azzal a gyanúval, hogy Polisariot támogatja. Az elmúlt 25 évben mindennaposak voltak az emberi jogok megsértései, beleértve a szaharai civilek elleni ijesztő támadásokat is. Sok ember biztonságba menekült Algériában, több mint 180,000 ezren vannak menekülttáborokban. És ahogy Indonézia fenntartotta Kelet-Timor megszállását az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság által szállított csúcstechnológiás fegyverek segítségével, úgy Marokkó is fenntartja „védő homokfalát” a Polisario gerillákkal szemben az Egyesült Államok által szállított észlelési technológia támogatásával.
Ellentétben Kelet-Timor Indonézia általi megszállásával, egyetlen ország sem ismeri el Nyugat-Szahara Marokkó általi illegális megszállását. Bár a szaharai köztársaságot több mint hetven ország ismeri el, és tagja az Afrikai Egységszervezetnek, technikailag továbbra is az Egyesült Nemzetek Szervezetének nem önkormányzó területe. Az egykori ibériai gyarmathoz hasonlóan függetlenedési esélyét is meghiúsította egy agresszív és kapzsi szomszéd.
Ausztrália 1991 és 1994 között tiszteletreméltó szerepet játszott egy nyugat-szaharai békefenntartó misszióhoz (MINURSO) kötődő jelzések továbbításában, de azóta elvesztette érdeklődését a művelet iránt. A balkáni etnikai tisztogatások miatt állítólagosan érintett nagyhatalmak számára a szaharai humanitárius válság alig-alig villog radarképernyőjükön. Az ENSZ, aki belefáradt abba, hogy Marokkó ragaszkodjon a szavazók regisztrációjához, túlságosan kimerültnek tűnik ahhoz, hogy a szavazást ugyanazzal az elhivatottsággal indítsa el, mint amilyet 1999-ben máshol is tanúsított. Ennek ellenére a szükség ugyanilyen sürgős.
Mint a kelet-timoriak előttük, az Afrika északnyugati partvidékén élő emberek a szomszédos terrorizmusnál is erősebb erővel küzdenek. Szembesülnek azzal, amit egy dél-amerikai kínzás áldozata „egy könyörtelen, érzéstelen világ vak közönyének” jellemez.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz