Forrás: Venezuelanalysis.com
Március második hete volt. A koronavírus hónapokig tombolt Kínában, hetekig Európában, és megérkezett Latin-Amerikába. Eközben Venezuelában a megelőzésre összpontosító médiakampány zajlott. Az állami média folyamatosan csilingelne, és arra kérne bennünket, hogy abban az országban, ahol a puszik és az ölelés az egyetlen dolog, soha nem hiányoznak, üdvözöljük egymást testi érintkezés nélkül: „Ha meglátsz egy barátot és köszönteni akarod: katonai tisztelgés. Ha meg akarod ölelni, de nem tudod: ütögesse a könyökét. És ha találsz egy barátot, akit rég nem láttál: köszöntsd úgy, mintha japán lennél” [a fordító megjegyzése: spanyolul rímel]. Mindannyian a fejünkben dúdolva sétálgattunk. Azonban valahányszor megláttunk egy barátot, úgyis elfojtottuk. Így vagy úgy, de nem voltunk hajlandóak elfogadni, hogy a vírus itt is landoljon.
Péntek 13-án délelőtt egy barátom, aki az államnak dolgozik, figyelmeztetett, hogy küszöbön áll egy bejelentés a munkavégzés felfüggesztéséről és a szociális karantén bevezetéséről [két nappal később országos karantént vezettek be]. Figyelmeztetése nyomán, és mielőtt tudtam volna, hogy milyen intézkedések lépnek életbe, kimentem vásárolni néhány cuccot, hogy túlélhessem otthon.
Rengeteg összetett forgatókönyv motoszkált a fejemben. Venezuelában az egészségügyi ellátórendszer nagyon rossz állapotban van, és a szankciók nem tennék lehetővé a válság kezeléséhez szükséges készletek behozatalát. Kisebb léptékben pedig Venezuelában a vásárlás mindig kis időbe telik. Ezért egyetlen háztartásnak sem lenne olyan készlete, élelmiszere és egyéb, hogy hosszú ideig kibírja, és a legtöbbnek nem lenne pénze, hogy mindezt egyszerre megengedje magának.
A forgatókönyvek egyre katasztrofálisabbak lettek a fejemben. És néhány valóban meg is történt. Az Egyesült Államoknak nemcsak nem sikerült felszámolnia a blokádot, hanem újabb szankciókat vezetett be. Az IMF elutasította a venezuelai kormány kétségbeesett kérését. Az Egészségügyi Világszervezetre, a Panamericai Egészségügyi Szervezetre, Oroszországra és Kínára kellett támaszkodnunk a szükséges orvosi készletek beszerzésében. És mindennek a tetejébe a nemzetközi olajár 30 dollár alá esett hordónként, a kiskereskedők megemelték a legkeresettebb termékek (arcmaszkok, alkohol, fertőtlenítő gél és élelmiszerek) árát. Ennek ellenére a kormány megfelelt a feladatnak. Azonnal akcióba lendült, és „drasztikus” intézkedéseket vezetett be, hogy elkerülje a más országok által elkövetett hibákat, és megakadályozza a szorongatott egészségügyi rendszerünk összeomlását. És ami még fontosabb, az emberek nem mulasztották el teljesíteni a céljukat.
A kormány szerint napokon belül nemcsak a kollektív karantént tartották be 90 százalékos szinten, hanem minden szeretetünket a telefonunkra, a közösségi oldalakra, az otthoni munkavégzésre, egymásra való odafigyelésre is áthelyeztük.
Az iskolai tanárok, többségükben nők, rekordidő alatt tanulmányi terveket készítettek, hogy a gyerekek otthonról folytathassák a tanulást, a telekommunikációnk körüli nehézségek ellenére, különösen a nagyvárosi központokon kívül.
A népszerű szervezetek varrónői sietve önként készítettek és osztottak szét ruhából készült arcmaszkokat.
Ezer fertőtlenítő gél előállításához szükséges tápszert osztottak meg az interneten.
A különböző népszerű hatalmi szervezetek vezetői biztonsági protokollokat hoztak létre, hogy a [CLAP] élelmiszeres dobozt minden háztartásba kiszállítanának. Hasonlóképpen, a szakácsok az állami iskolákban aktívan tartották az „Iskolaétel-programot”, főzve, és a szülőknek ételt szedtek a gyerekeiknek. Kisebb falvakban még maguk szállítják ki az ételt.
Az orvosok elkezdtek ingyenes videokonferenciákat és online konzultációkat tartani.
A szakácsok megosztották a legjobb receptjeit, a pszichológusok nem szűntek meg hasznos tanácsokkal, a páratlan venezuelai humor pedig teljes dicsőségében segített átvészelni ezt a helyzetet.
A fősodratú média által megbélyegzett embereink nem mentek ki egymást gyilkolni az üzletekben. És a felállított vulgáris sztereotípiával ellentétben Venezuela nem volt az az ország, ahol kifogyott a WC-papír.
A szabadúszók [például jómagam] és az informális gazdaságban dolgozók, köztük végtelen számú utcai árus, taxisofőr stb. bevételét befagyasztják. De tudjuk, hogy nem halunk éhen, mert a szolidaritás az ország minden szegletében él és virul.
A koronavírus jelen helyzetünkben igen nagy kihívást jelentő és veszélyes helyzetet jelent, és sokan fognak meghalni a halálos szankciók hatása miatt. De Venezuela rengeteg történelmi leckét tanult az elmúlt 20 évben. Túléltünk egy olajsztrájkot, puccskísérleteket, Chávez halálát, erőszakos utcai tiltakozásokat, hatalmas áramszüneteket, gazdasági blokádot, és még a második [önmagát kikiáltó] „elnök” kijelölését is. Képesek leszünk kezelni a koronavírust. Bármit elbírunk. És te is tudsz. Túl fogunk esni rajta!
Jessica Dos Santos venezuelai egyetemi professzor, újságíró és író, akinek munkái olyan csatornákban jelentek meg, mint az RT, az Épale CCS magazin és az Investig'Action. A Caracas en Alpargatas (2018) című könyv szerzője és egyetemi tanár. 2014-ben elnyerte az Aníbal Nazoa újságírói díjat, 2016-ban és 2018-ban pedig a Simón Bolívar Nemzeti Újságírói Díj kitüntetésben részesült.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz