Nagyon nagy szakadék tátong a hatalmon lévők között, köztük a 2020-as elnökjelöltek többsége, valamint a környezetvédők és a tudósok között, akik már most fellépnek a növekvő környezeti válságok megoldása érdekében. Megismételni az ismerteket, az Egyesült Nemzetek Szervezete azon keresztül IPCC és a IPBES átfogó bizonyítékot szolgáltatott arra vonatkozóan, hogy kevés idő maradt a katasztrofális globális felmelegedés elkerülésére. A világ pedig már a hatodik tömeges kihalás közepén jár.
Tekintettel arra, hogy az oligarchák, a vállalati vezetők és a politikusok legalábbis elméletileg fizikai lények, akik ugyanúgy függenek egy élhető világtól, mint mi többiek, ez a közömbösség a világról alkotott összeférhetetlen nézeteket illusztrálja. Vannak, akik jobban törődnek a gazdagsággal és a hatalommal, mint a környezettel, a bolygóval és a többiekkel. Nehogy ezt összekeverjék az emberi állapottal, a világ elpusztításának ereje csak körülbelül hét évtizede létezik.
A sok környezetvédő által konzervatívnak tartott ENSZ-bizottság arra a következtetésre jutott, hogy elmúlt az ipari gyakorlatok fokozatos megváltoztatásának lehetősége. Nincs mód a szükséges célok elérésére a nyugati politikai gazdaságtan gyors és radikális átszervezése nélkül. És az alternatíva, hogy nem a jelenlegi úton haladunk. Ha nem teszünk semmit, az megváltoztatja a világot oly módon, hogy emberek százmillióinak életét és megélhetését sodorja veszélybe.
Ezen ENSZ-jelentések szavai és tartalma, valamint több száz kapcsolódó tudományos közlemény a kormányokra hárítja a felelősséget, hogy vezessék az ipari kapitalizmusból való átmenetet. Tovább kell dolgozni azon a feltevésen, hogy a kormányzat és a tőke elválasztható. Minden bizonnyal vannak fokozati különbségek a kapitalista nemzetek között, ha nem is pontosan típusban. Azonban a vadállat gyomrában – az Egyesült Államokban – azt a fantáziát, hogy a kapitalizmus túllépett az állami függőségen, olyan egyszerű dolog cáfolja meg, mint a tulajdon, amely 1) jogi eszköz, 2) a kapitalizmus alapvető eleme, 3) az államhatalom által érvényesített.
Négy évtizeden át a politikai megosztottság elméletileg az éghajlattudományban hívők és az azt tagadók között húzódott. A hatalom szempontjából ezek egyenértékű felhívások a különböző választókerületekhez. A demokrata Nancy Pelosi hisz a klímatudományban, miközben minden tőle telhetőt megtesz annak biztosítására, hogy semmi lényegeset ne tegyenek a probléma megoldására. A mai napig a politikai versengés a gazdagok politikájának hatékony irányítása volt, nem pedig a közérdekű jogszabályok megalkotása.
Az elmúlt huszonöt évben egy New York állam méretű terület megtörtént bevásárlóközpontokba, autókereskedésekbe, gyorséttermekbe és „logisztikai” létesítményekbe. Ebben a folyamatban nem volt semmi „természetes” – ez a nyugati politikai gazdaságtan radikális átszervezésének az eredménye, amely az 1980-as években gyökeret vert. A lényeg: azt az állítást, hogy a környezeti és társadalmi problémák megoldását célzó nagyszabású, radikális fellépés lehetetlen, megcáfolja a már bekövetkezett változások mértéke és terjedelme.
Ennek a kiépítésnek a hossza és szélessége arra utal, hogy kisebb gazdasági döntések összessége, tehát bizonyos értelemben egy demokratikus folyamat eredménye. Azonban semmi sem állhat távolabb az igazságtól. Ez olyan „makro” tényezők eredménye volt, mint a trösztellenes betartatás feladása, a pénzügyek deregulációja, valamint az állami és helyi kormányzatok neoliberális befogása. Az egyes részek változhatnak, de a széles pályát felülről határoztuk meg.
Míg a háborítatlan tájak változatosak, változatosak voltak, sajátosságukban léteztek „kifejlődésük” előtt, addig ami ráépült/bennük feltűnően egységes. A csíkos bevásárlóközpontok, irodaparkok, autókereskedések és kiskereskedelmi üzletek gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek az Egyesült Államok hatalmas kiterjedésén. Eltekintve a „természetes” részletektől, mint például a tájkép és a lakásstílusok regionális eltérései, ma már szinte lehetetlen tudni, hogy az ország melyik régiójában. további információ nélkül van bent.
Ezzel azt akarjuk kiemelni, hogy körülbelül huszonöt éven keresztül évente finanszíroztak és építenek egy Green New Deal vagy Medicare for All programot. Egzisztenciális értelemben nem számoltak el arról, hogy mi pusztult el. A föld, a levegő, a víz és az ökoszisztémák már azelőtt léteztek, hogy Chuck E. Cheese-t vagy miniboltot építettek volna rá/benne. A pénz kezet cserélt és tevékenységet folytattak, de az értékteremtés állítása határozatlan, amikor a klímaváltozás és a tömeges kihalás fenyegeti az életet a bolygón.
Nehogy alábecsüljük a tétet, az iparosodott világnak az egy évvel ezelőttihez képest tizenkét éve van arra, hogy felére csökkentse a szén-dioxid-kibocsátást. Ellenkező esetben az éghajlatváltozás egyre nagyobb mértékű káros következményekkel jár. A hatodik tömeges kihalás már folyamatban van. Nem kevesebbre van szükség, mint a nyugati politikai gazdaságtan teljes átszervezésére, az árutermeléstől az ipari módszerekig, a globális ellátási láncokig, az erőforrások kitermeléséig, az energiatermelésig és -használatig, a közlekedésig, a mezőgazdaságig, a lakás- és épülettervezésig és a foglalkoztatás megszervezéséig.
A totalizáló, állami-vállalati pokolkép ezen kiépítése mellett, amibe kollektív erőforrásokat fektettek, az a karcerális és megfigyelő államok létrehozása, valamint a rendőrség militarizálása. A szeptember 9-i támadásokat követően a terrorizmus elleni törvényt úgy írták, hogy a környezetvédelmi és állatjogi aktivistákat a közrendet fenyegető személyeknek tekintsék az ikertornyokba repülőkkel egyenértékű veszélyt. Annak biztosítása, hogy az oligarchák hatalmával szemben ne alakuljon ki ellensúly, az volt/ez a hallgatólagos cél.
Csak a fantasztikus történelem és mágikus prizmák révén jutottunk el véletlenül a történelem idáig. A kapitalizmus kezdetétől korai birodalmi, ipari, késői birodalmi és neoliberális inkarnációiig a politikai és gazdasági hatalom megszilárdítása és koncentrációja volt a cél. Még 2017 elején – amikor Donald Trump választási győzelme kész tény volt, Barack Obama a TPP (Trans-Pacific Partnership) elfogadását szorgalmazta, hogy a szuverén hatalmat az államkorporatizmus működési gerincét jelentő vállalatokra ruházza át.
Különösen az Egyesült Államokban a rabszolgaság és a népirtás ideológiailag és történelmileg összefügg azzal a környezeti pusztítással, amelyet a kapitalizmus végzett a bolygón. A népirtást azért végezték, hogy megszerezzék az iparosodást előmozdító földet és erőforrásokat. A tizenkilencedik század végére az Egyesült Államokat valaha borító erdők nagy részét a földre vágták. Pennsylvania és Nyugat-Virginia dombjai még mindig magán viselik az egy évszázaddal ezelőtti szalagbányászat nyomait. Az 1960-as évekre a folyók és tavak lángba borultak az ipari szennyezés következtében.
Az, hogy a környezet pusztítása gazdasági kisajátítás, az a kapitalizmus 101. Politikai zűrzavarhoz vezetett az absztraktság, hogy kit kisajátítottak a mai napig. P = R – C; ahol P = nyereség, R = bevételek és C = költségek. Amennyiben P a kapitalistáké, C pedig a világra kényszerül, a kapitalisták részesülnek. P az uralkodó osztály birodalma, C pedig a többiek birodalma. Az osztályharc volt/van a kapitalizmus alapállapota Karl Marxszal vagy anélkül. Ha a környezetrombolás valóban „külső” lenne a kapitalista termelésen, akkor már vége lett volna.
Ebből a profitegyenletből és a bérek és a munkatermelékenység fentebb bemutatott grafikonjából egy minta rajzolódik ki. Amennyire hatalmuk megengedi, a tőkések a munkások bérét veszik fel. És amennyire hatalmuk megengedi, a tőkések környezeti költségeiket a „világra”, azaz ránk, a többiekre kényszerítik. A kizsákmányolóknak a kizsákmányoltakhoz való viszonya teszi a kapitalizmust a társadalmi igazságtalanság motorjává.
Oligarchák; a vállalati vezetők és a politikai osztály mindent megtesz annak érdekében, hogy a felhalmozódó környezeti válságok ne oldódjanak meg. A kapitalisták önként abbahagyhatták volna a környezet rombolását, de nem tették. A kapitalisták önként fizethették volna a munkásoknak munkájuk termékét, de nem tették. Ezeket a problémákat csak a kihasználás erejének elvételével lehet megoldani.
Ezért nem megoldások azok a javasolt „megoldások”, amelyek érintetlenül hagyják a meglévő hatalomelosztást. És az oligarchák és politikai szolgáik tudják ezt. Ha valakinek a hatalom megszerzése a prioritása, akkor miért döntene úgy, hogy önként lemond róla? A válasz: nem lenne. Ez felforgatja azt a liberális elméletet, hogy a jobb információ megoldja a világ problémáit. A hatalmon lévőknek jó az információjuk, de nekik a hatalom az elsődleges.
A kérdés akkor az, hogy mikor elég, elég? Mikor döntjük el a többiek, hogy a birtokosok gazdagsága és hatalma a probléma? Hogy világos legyen, ez nem irigység kérdése, a prototipikus jobboldali canard a politikai ellenzéket érzelmi zavarként ábrázolja. Ha a környezet stabil lenne és a társadalmi igazságosság érvényesülne, kit érdekel, ha a kapzsi fejek belefulladnak a pénzükbe? A kapitalizmus elnyomó politikai gazdaságtan a vagyon és a megfosztás között.
A képviselőház elnöke, Nancy Pelosi ismertté tette ellenségességét a környezeti és társadalmi igazságossági problémákkal foglalkozó programokkal szemben. De ő csak egy helytartó, az ügynök, aki jelenleg a gazdagok javára irányítja a politikát. A változó helyőrzők – a választási politika központi szerepe a mai napig – érintetlenül hagyja az általuk képviselt politikai gazdaságtan.
A környezeti problémák megoldása és a társadalmi igazságosság megvalósítása a politikai és gazdasági hatalom alapvető átrendeződését igényli. A tőke funkcionáriusainak megtagadása az első szükséges lépés. Csak ha ez az elutasítás elérte a kritikus tömeget – amikor a nyugati politikai gazdaságtan szokásos működését a meglévő hatalmak már nem látják megvalósíthatónak, akkor a gazdagok és hatalmasok a mi sorsukhoz kötődnek.
Sztrájk a környezetért, sztrájk a társadalmi igazságosságért, sztrájk!
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz