Patty Chayefsky Hálózat című filmje, a kapitalista médiák álhíre, eléri a tetőpontját, amikor Arthur Jensen, a kitalált CAA megavállalat vezetője rosszallását fejezi ki az őrült, de vadul népszerű műsorvezetőnek, Howard Beale-nek. Jensen azzal vádolja Bealt, hogy „beavatkozott a természet elsődleges erőibe”, és arra biztatja nézőit, hogy tiltakozzanak a CAA szaúd-arábiai kapitalistákkal kötött hazafiatlan egyesülési megállapodása ellen. Jensen utasítja gazdaságilag naiv alkalmazottját, hogy Beale egy öreg ember, aki „nemzetekben és népekben gondolkodik”, holott ilyen dolgok már nem léteznek. „Csak egy holisztikus rendszerrendszer létezik” – hirdeti Jensen, „az a nemzetközi valutarendszer, amely meghatározza az élet összességét ezen a bolygón”. Természetesen ez a valuta nem más, mint az üzemanyag, amely mozgatja a bolygónkat irányító valódi rendszert, a kapitalizmust. A II. világháború vége óta ennek a „valutának” a szentsége – ez a „biztonsági takaró” – az Egyesült Államok gazdasági és katonai hatalma által támogatott amerikai kincstárjegyek hátterében. Akkor hogyan merészelhet Joe Biden és Kevin McCarthy beleavatkozni ezekbe az „elsődleges erőkbe” azzal, hogy egy adóssághosszabbítási törvényjavaslaton alkudoznak? Az Egyesült Államok adósságának biztonsága nem puszta csekélység. Ez komoly üzlet. A kapitalizmus végül is egy olyan rendszer, amely a gazdasági bizonytalanság előmozdításán virágzik. Elősegíti az állandóan jelenlévő szorongást, amellyel legtöbbünknek nap mint nap együtt kell élnie – a félelem attól, hogy nincs másból megélhetésünk, mint a hirtelen megszűnő állásokból származó bevétel. Ez egy bizonytalanság, amely naponta meglátogatja a bolygó lakosságának nagy részét. De nem szabad elfelejteni, hogy a tőke is meglátogatja a bizonytalanságot. Ismétlődő pénzügyi válságai, amelyek azokban az illuzórikus értékekben gyökereznek, amelyekkel kereskedik, amint azt egy korábbi esszében bemutattuk, hirtelen, figyelmeztetés nélkül törnek ki. A gazdasági katasztrófa iszonyatos szakadéka mindenütt jelen van a tőke állandóan ingadozó értékeiben. Ebben az idegesítő kontextusban az Egyesült Államok kincstárjegyének látszólagos szilárdsága – vagyis az USA hatalmának globális benyomása – súlyos jelentőségű tényező. Mostanában azonban minden nap a címlapok megrázó tárgyalásokat írnak le Joe Biden elnök és Kevin McCarthy képviselőházi elnök között a kongresszus által meghatározott adósságplafon meghosszabbításáról szóló törvényről. Ha nem sikerül megegyezniük, az Egyesült Államok lemond a szükséges kamatfizetésről. Az Egyesült Államok alapértelmezésben lesz, és a főváros biztonsági takarója feldarabolódik.
Az adósságválság nem csak azért figyelemre méltó, mert önmaga okozta seb. Az adóssághosszabbítás évtizedek óta rutin kongresszusi lépés volt. Csak a felfokozott partizánpolarizáció elmúlt két évtizedében váltak túszejtő helyzetekké. Egy pillanat múlva visszatérünk erre a pontra. De az adóssághosszabbítási válság egy másik aspektusa is figyelmet érdemel – hatásának teljessége és közvetlensége. Összehasonlításképpen gondoljunk az ország közelmúltbeli választási válságára. Sem a 2000-es elnökválasztás hónapok óta tartó bizonytalansága, sem Trump 2020-as megtagadása miatti őrültség közepette nem befolyásolta anyagilag az amerikaiak mindennapi életét. A politikai válságból nem alakult ki gazdasági válság. Az adóssághosszabbítási válság egészen más. Olyan módon fenyeget, hogy megrendíti a kapitalista várakozásokat, ami szinte biztosan felfelé indítja a kamatlábakat, aláássa a pénzügyi piacokat, destabilizálja a befektetéseket, és komoly recesszióhoz vezet; vagy, tekintettel a bankrendszer jelenlegi ingatagságára, valami még rosszabb, a 2007–2008-as pénzügyi összeomlás megismétlődése. Egyetlen amerikai, még a milliárdosok sem lehetnek biztonságban az Egyesült Államok hitelcsődjének előre nem látható következményei ellen. Akkor miért kormányoznák olyan politikusok, mint Biden és McCarthy, szándékosan a Titanicot a jéghegybe?
A hagyományos válasz az, hogy az adósságválság egyszerűen egy politikailag előállított műsor. Ez egy szembetűnő játékmesteri gyakorlat, amelynek célja, hogy bemutassa saját „bázisaiknak”, milyen kemények tudnak lenni a pártvezetők elkeseredett riválisaikkal szemben. De ez az egész valójában egy színjáték. Mindegyik fél tudja, hogy az üzlet rövid időn belül meg fog születni. A kudarctól való félelem a médiában lehetővé teszi mindkét fél számára, hogy igazolják az elkerülhetetlen engedményeket, amelyek minden bizonnyal feldühítik az egyes pártok bázisának egy részét.
De van egy kevésbé egyszerű és nyugtalanító válasz is. És ez a növekvő irracionalitás és kudarc valósága az Egyesült Államok politikai rendszerében, amelyet a pártos polarizáció bénító hatásai okoznak. Arthur Jensent leszámítva, még mindig vannak „nemzetek”, és egy nagyon sokat számít: az Egyesült Államok. A polarizáció összetett jelenség. Ez egy sor amerikai társadalmi és ideológiai törésvonalat tükröz. De mint 2011-ben, amikor egy hasonló adóssághosszabbítási küzdelem a tőzsdei becslések szerint a tőzsdei zuhanáshoz vezetett. A New York Times 2.4 milliárd dolláros háztartási vagyonba kerül, ha június 1-je előtt nem emelik az adósságkorlátot, az minden amerikai családot és még több milliót megkárosít világszerte. Valójában a kormányzásról való folyamatos lemondását Amerika dicsőített kétpártrendszere sokkal közvetlenebb és veszélyesebb módon fenyegeti a kapitalizmus stabilitását, mint bármely baloldali mozgalom valaha.
Amint azt a briliáns teoretikus, Franz Neumann egyszer megjegyezte, a kapitalista állam mindig is olyan erős volt, amennyire szüksége volt a tőke életképességének biztosításához. De a mainstream politikusok szabálytalan viselkedése az elmúlt két évtizedben jelentősen meggyengítette a nemzeti kormányt. Ahogy a Business Week fogalmazott: „Az Egyesült Államok aláássa gazdasági nagyhatalmi státuszát” – és ezt szándékosan teszi, miközben a párt vezetői „csirkét játszanak” a tőke USA által biztosított biztonsági takarójával. Nem csoda, hogy a globális központi bankok jelenleg valutatartalékaik kevesebb mint 60%-át tartják amerikai dollárban. A hegemón politikai irracionalitása – a „természet őserőibe” beavatkozó politikai vezetők – nem tekinthető jelentős változónak a tőkeszámításban. De ma már az. Mert ez egy politikai válság, amely nem hagyja magára a társadalmat. Gyorsan a bolygó gazdasági válságának egyik bálnájává válik.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz