Forrás: Aljazeera
Mit kezdesz egy olyan vereséggel, ami annyira megsemmisítő, hogy nem lehet vele vitatkozni? A választási maszlag Jeremy Corbyn Munkáspártja egy évvel ezelőtt élénken tette fel ezt a kérdést. Egy évnyi sivár világjárvány, a kormány összeomlása és az új Munkáspárt vezetőjének, Keir Starmernek a baloldali ellenfelei fegyelmezése érdekében tett kemény erőfeszítései után a baloldal közelebb áll a válaszadáshoz? Nem.
A bal nyerte a Munkáspárt vezetése 2015-ben, Jeremy Corbyn személyében, annak örökös gyengeségei ellenére. A pártok zsugorodtak. Kiadványai többnyire rossz minőségűek voltak, és nem olvastak széles körben. Értelmiségijei elszigetelődtek a médiában és a tudományos életben. Volt némi támogatottsága a szakszervezetekben, de ők is zsugorodtak, és félénkek – a sztrájkok történelmi mélyponton voltak. A megszorítások és a tandíjak elleni mozgalmak voltak legyőzött, alig érte el a felemelkedést. Mégis, a Munkáspárt történetében először a vezetést megnyerte radikális szocialista, több százezer új munkáspárti tag, a legnagyobb szakszervezetek támogatásával és a hírességek kíváncsi szimpátiájával. Ez a régi jobboldali pártvezetés gyengeségét tükrözte. Részben azonban azért, mert ezt az áttörést további ugrások követték – különösen, amikor 2017-ben Corbyn vezette a munkáspárt a legnagyobb szavazatváltozás 1945 óta a javára – a baloldal hübrisztikussá vált.
Szóval, hogyan jött mindez összeomlik, és mit tehet a baloldal a következményekkel?
„A vereséget – írta egyszer Perry Anderson – „nehezen elsajátítható élmény: a kísértés mindig az, hogy szublimálja.” A vereség brutális valóságával való szembenézés elkerülhető, ha tetszetősebb gondolatokra tereli a figyelmet. Azt állíthatjuk, hogy „nyertük a vitát”. Ami annyiban igaz, hogy a kormányon lévő konzervatívok többször is átverték és parodizálták a baloldali politikákat, mint például a költekezéshez szükséges hitelfelvétel és a „zöld ipari forradalom”. De az erő jele egy kormánypárt számára, hogy képes beépíteni és semlegesíteni ellenfelei elképzeléseit. Elvégre az a tény, hogy egy konzervatív kormány elkötelezett amellett, hogy sok pénzt költ, megfosztja a baloldalt a köztámogatás fő forrásától: a megszorításokkal szembeni ellenállástól.
Azt állíthatjuk, hogy ha nem lett volna a Brexit és a beavatkozó Munkáspárti apparatcsik, akik mindig is gyűlölték Corbynt, tavaly nyert volna a Munkáspárt. Ebben is van némi igazság. De a Brexit és a Munkáspárt régi menedzsmentjének ellenségeskedése adott volt. A baloldal feladata volt úrrá lenni ezeken a feltételeken.
Elsüllyedhetünk a velünk igazságtalanul bánó médiaszemélyiségek reaktív, keserű szidásába. Ha azonban valaki méltányos bánásmódot várt a médiától, az a tapasztalatlanságról beszél.
Szentimentálissá válhatunk bukott vezetőnkkel kapcsolatban – a szentimentalizmus régóta az angol baloldal gyengesége.
Becsaphatjuk magunkat, hogy a vereség ellenére a baloldal ragaszkodik valamilyen „befolyáshoz”, megtartva azt, ami a Corbyn-kísérletnél lényeges volt, az új vezetésen keresztül. Ez a baloldali gondolkodás jelentősebb megnyilvánulása volt, amíg Starmer meg nem tette a példátlan lépést szuszpendáló elődje hamis indokkal, új főtitkára, David Evans pedig felfüggesztette az ezt kritizáló tagokat.
Ezek az illúziók a baloldalt meglévő gyengeségeihez kötik, és elvakítják az új lehetőségektől. Bármilyen előrelépési útnak egy meggyőző magyarázaton kell alapulnia, hogy a Corbyn vezette Munkáspárt a 2015-ös jelentős sikerei ellenére miért csak fokozatos sikereket ért el Skóciában. Meg kell magyaráznia, hogy Corbyn vezetése miért akadozott olyan rosszul a Brexit kapcsán, hogy a 2019-es általános választásokon a Munkáspárt tényleges politikáját csak hetekkel a kampányban jelentették be. Meg kellene magyaráznia, miért bénult meg mind a vezetés, mind az alulról építkező emberek a gyakran meztelenül cinikus, groteszken eltorzított viselkedéssel szemben. az átfogó antiszemitizmus állításai a Munkáspártban. Meg kellene magyaráznia, hogy a sok tekintetben radikális vezetés miért volt mélységesen óvatos az olyan kérdésekben, mint a rendfenntartás, a bevándorlás, a nukleáris fegyverek és a külpolitikai irányultság – még politikai sikerei után is megengedték Corbynnak, hogy megszerezze a pártapparátusok irányítását.
Úgy tűnik, ezek a problémák mind összefüggenek. A baloldal alapvető beképzelése az volt, hogy nyerhet, ha olyan „kenyér és vaj” kérdésekre koncentrál, mint a megszorítások és a közszolgáltatások. Valahányszor lekerült erről a napirendről, nyilvánvaló volt a zavarodottsága. Corbyn sikerének forrása azonban nem csupán a megszorítások elleni reakció volt, hanem a brit demokrácia hanyatlása elleni tiltakozás.
A baloldal gyakran beszél a „neoliberalizmusról”, mintha az egyenértékű lenne a „szabad piaccal”. De a neoliberalizmus mindig is egy átfogó projekt volt a piacok védelmére az államon belüli demokrácia hatókörének korlátozásával. Ezen elemzés hiányában a neoliberalizmus elleni harc a magasabb adók és kiadások követelésére redukálható.
A skót függetlenségi mozgalom azonban alkotmányos formában terjesztett elő egy demokratikus kérdést. Arra törekedett, hogy kiszabadítsa a skót szavazókat a westminsteri parlamentből, amelyet olyan szavazók uralnak, akiknek társadalmi attitűdje annyira eltér a Skóciában uralkodótól. A Munkáspárt soha nem foglalkozott komolyan ezzel az alkotmányos kérdéssel.
A Brexit bonyolultabb volt, mert a Brexit-szavazók tévesen a bevándorlókat és az Európai Unió bürokratáit hibáztatták Westminster kudarcáért. Nehéz lett volna bebizonyítani ezeknek a szavazóknak, hogy a neoliberalizmushoz hasonló absztrakció volt a problémájuk. Mégis alig volt kísérlet arra, hogy ilyen módon megragadja a kérdést. A Corbyn vezetése a Brexitet úgy próbálta hatástalanítani, hogy egy homályos „munkahelyek a Brexit” pozíciót ajánlotta fel, abban a reményben, hogy a konzervatívok szétválnak Európában. Az alulról építkező baloldal – sekélyes Európa-pártisága ellenére – a vezetésre halasztotta. 2019-ben, mivel a helyzet több konkrétumot követelt, ez a kompromisszum összeomlott.
Más módon a rasszizmus és a migráció körüli viták a demokráciáról is szóltak. Konkrétan kik alkotják a demókat? A migránsok dolgoznak, adót fizetnek és járulnak hozzá, de nem szavazhatnak. A kisebbségek szavazhatnak, de brutálisan ellenőrzik őket, és korlátozott hozzáférésük van a foglalkoztatáshoz és a közszolgáltatásokhoz. Egyes választók számára az a megoldás, hogy visszahúzódnak egy teljesen fehér Nagy-Britanniába (még akkor is, ha Nagy-Britannia széthúzódik), vagy legalábbis megszabadul a friss bevándorlóktól.
A baloldal ezekre a kérdésekre úgy reagált, hogy elvonóként kezelte őket, vagy az erkölcsi magaslathoz nyúlt. Az erkölcsi magaslat erőteljes pénznem a közösségi médiában, de teljesen haszontalannak bizonyult, amikor a baloldalt rágalmazó kampánynak vetették alá, azt állítva, hogy mindenütt antiszemita, és a Munkáspártot áthatóan antiszemitává változtatta. Ez szigorú választ igényelt.
A globális antiszemitizmus erősödése nagyrészt a jobboldalon mutatkozhat meg – gondoljunk például a magányos farkaslövőkre –, de van egy perem a baloldalon, amelyet egyértelműen az összeesküvő és néha antiszemita gondolkodás vonz. Ugyanakkor ennek a támadásnak a nagy részét az a kísérlet vezérelte, hogy lefegyverezzék a baloldal brit külpolitikájával, különösen Izraellel kötött szövetségével szembeni kritikáját. Itt kellett a baloldalnak foglalkoznia mind az antiszemitizmus, mind Izrael állam és erőszakos etnonacionalista politikájának valóságával. A párttagokat is meg kellett védeni a rágalomhadjárat ellen. Ehelyett a Corbyn vezetés olyan bürokratikus intézkedésekkel próbálta rendezni a kérdést, mint a vizsgálatok és a fegyelmi eljárások.
A „nyilvános” baloldal eközben arra törekedett, hogy bebizonyítsa méltóságát azzal, hogy megígérte, hogy „egyszerre jár és rág rágógumit” – vagyis széles körben védi a palesztin jogokat, miközben szembeszáll az antiszemitizmussal – anélkül, hogy konkrétan megmagyarázta volna, hogyan. Ez senkit sem győzött meg. Kitérőnek tűnt, mert az volt.
Röviden: a baloldal azért küzdött, mert félreértette a pillanat természetét. Nem fogta fel a helyzetet demokratikus válságként. Most egy gyökeresen más tereppel néz szembe, amelyet a veresége, de egy rémisztő világjárvány is formált. A „kenyérrel és vajjal” kapcsolatos kérdések továbbra is fontosak, különösen a COVID-19-ből fakadó recesszió és társadalmi válság miatt.
De ha a baloldal jobbat akar tenni annál, mint hogy egyszerűen aláírja a társadalmi távolságtartást és a bezárási korlátozásokat, és egy kicsit több állami készpénzért könyörögjön a dolgozóknak, akkor túl kell tennie a kenyéren és vajon.
Az elmúlt néhány évben az igazi kreativitásnak van egy területe, amely segíthet rajta: a környezetvédelem. A járványok ökológiai folyamatok. A zoonózisos vírusok kitörését és járványos terjedését ugyanazok az agrárüzleti és kereskedelmi gyakorlatok okozzák, amelyek elősegítik a légkör elszenesítését, az óceánok elsavanyodását, az életháló tönkretételét és a szélsőséges időjárási mintákat.
Powered by a Extinction Rebellion mozgalom és a megüt az iskolai klíma, a baloldal elkezdett dolgozni a Green New Deal ötletén, amely sokkal ambiciózusabb és internacionalistább, mint a program bármely más része. Elvileg semmi ok arra, hogy ezt az elképzelést miért ne lehetne módosítani a jövőbeli világjárványok megelőzéséhez szükséges megelőző intézkedések figyelembevételével.
Mégis, hogy ebből a lehető legtöbbet hozhassa ki, a baloldalnak a környezetvédelmet is demokratikus kérdésként kell felfognia. Valószínűtlen, hogy a gyenge demokratikus rendszereink túlélik az elkövetkező nyomorúságokat és kihívásokat anélkül, hogy gyökeresen megreformálnák őket. És egyetlen komoly éghajlati projekt sem működhet a nyilvánosság tömeges bevonása nélkül, amelynek meg kell védenie az egész faj túlélését azáltal, hogy megváltoztatjuk munkamódszerünket, utazásunkat, fogyasztásunkat és újrateremtésünket – egész életmódunkat.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz