Néhány nappal ezelőtt az ausztráliai Sydney-be érkeztem, hogy népszerűsítsem Amir Amirani „Sokan vagyunk” című dokumentumfilmjét, valamint egy sor beszédet tartsak szakszervezetekkel, környezetvédelmi csoportokkal, közegészségügyi szervezetekkel, közösségi háborúellenes aktivistákkal és cinefilekkel.
Miután elhelyezkedtem, és utolértem néhány barátomat, végül kezembe vettem a The Sydney Morning Herald-ot, Ausztrália leghosszabb ideig folyó napilapját.
Nem meglepő módon a kamatemelések uralták a címlapot. A Westpac, Ausztrália második legnagyobb bankja a közelmúltban 0.2 százalékkal megemelte a kamatot, cinikus trükkel, hogy mérsékelje a kirobbanó ingatlanárakat. A valóságban az üzleti tevékenység költségeit egyszerűen az adófizetők pénze ellensúlyozza, mivel a Westpac a lakástulajdonosok hátán igyekszik felhalmozni tőketartalékait (a Westpac nyeresége 7.8-ben 2015 milliárd dollárra nőtt).
Bizonyos szempontból a történet hasonló ahhoz, ami az Egyesült Államokban az évek során történt: dereguláció, deindusztrializáció és pénzügyi spekuláció, röviden neoliberalizmus. Ne feledje, az alacsony növekedés és a magas munkanélküliség nagyszerű a globális elit számára. Valójában a globális elitek mindent megtesznek a recesszió idején, ezért örülniük kell annak, hogy Ausztrália az előrejelzések szerint 2-ban csekély 2016 százalékos GDP-növekedést fog elérni.
Az elmúlt években Ausztrália hatalmas bányászati fellendülést élt át, de ezek az idők véget értek, és ez jó és rossz is – jó a környezetnek, de rossz a gazdaságnak, legalábbis rövid távon, mivel a bányászat fellendülése a lakásépítési boom. Ennek eredményeként Sydney és Melbourne a világ két legdrágább városa. Ez az új városi valóság jogos aggodalmat keltett az ausztrálokban. Végül is az ingatlanbuborékok kipukkantak.
Azonban nem csak az ingatlanbuborékok adnak okot komoly aggodalomra, hanem Sydney és Melbourne tömegközlekedési infrastruktúrájának hiánya is. Ráadásul ezekből a városokból nem csak az abszurd fejlesztési projektjeik fenntartásához szükséges infrastruktúra hiányzik, hanem gyorsan elvesztik ízüket, egyediségüket is, ahogy a cuki lakások és társasházak szemet gyönyörködtetik városi tájukat. Chris Johnson, az Urban Taskforce vezérigazgatója szerint Sydneynek meg kell dupláznia felhőkarcolóinak magasságát, „ha Sydney szinten akar maradni más ausztrál városokkal, valamint Sanghajjal, Hongkonggal és Szingapúrral”.
Michael O'Neil, az Adelaide-i Egyetem Gazdasági Tanulmányok Központjának igazgatója aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy „Senki sem válaszolt arra a kérdésre, honnan fogunk növekedést elérni?” O'Neil úr azt sugallja, hogy Dél-Ausztrália hasznot húzna a védelmi projektekből, például a tengeralattjárók gyártásából. Sajnos előfordulhat, hogy sok ausztrál egyetért vele, mivel Dél-Ausztráliában 15 éves csúcson van a munkanélküliség. Amikor az emberek kétségbeesettek, szívesen vállalnak védelmi ipari állásokat, ha nem kapnak alternatívát.
Ha már a védelmi iparról beszélünk, nagyon örülnek annak, hogy Ausztrália ismét úgy döntött, hogy Sam bácsi ölebje lesz, miközben az ausztrál katonaság bombázza Szíriát. Mindez azonban nem újdonság: Ausztrália felajánlotta, hogy segíti a NATO líbiai erőfeszítéseit, segített elfoglalni és elpusztítani Afganisztánt, és biztosította a második legnagyobb haderőt az Egyesült Államok inváziója és Irak megszállása során, amely a 21. század legnagyobb háborús bűne és humanitárius katasztrófája.
Ahol háború és munkanélküliség van, ott bőven van hely az idegengyűlöletnek. Ausztrália, egy népirtó politikára épülő nemzet, jelenleg a muszlimellenes csoportok felfutását tapasztalja az egész országban. Alig néhány nappal ezelőtt több mint 1,000 muszlimellenes tüntető gyűlt össze Melbourne-ben, hogy elítéljék az iszlámot. Még júliusban Melbourne-ben is összecsaptak a menekültpárti és a menekültellenes tüntetők. Valójában ezek a feszültségek már egy ideje fokozódnak.
A hónap elején egy Farhad Khalil Mohammad Jabar nevű 15 éves fiú agyonlőtt egy sydney-i rendőrt. Következésképpen a sydney-i rendőrség több tucat házat csapott le a város nyugati külvárosában, tovább táplálva az Ausztrália évtizedes közel-keleti háborúi által keltett feszültséget. Tavaly, 2014 decemberében, „az Iszlám Állam önjelölt prédikátora”, Man Haron Monis túszul ejtett egy tucat embert egy sydney-i kávézóban. Monis és két másik ember meghalt az ostromban. Röviden, Ausztráliában visszaesés tapasztalható, ez a CIA kifejezés az Egyesült Államok külföldi beavatkozásainak nem szándékos következményeinek osztályozására. Amint azt minden értelmes ember megérti, a szeptember 9-i gépeltérítők nem azért követték el támadásaikat, mert gyűlölték az amerikai „szabadságokat”, hanem azért, mert megvetették az amerikai külpolitikát. Ugyanez igaz az ausztrál kontextusban is.
Sajnos Ausztrália kiszámítható módon reagált, megszorította a polgári szabadságjogokat, és kiterjesztette biztonsági műveleteinek körét a gyermekekre is. Ahogy David Wroe rámutat egy nemrégiben megjelent Herald cikkében:
„Az ASIO (Ausztrál Biztonsági Hírszerző Szervezet) megfigyelés alatt tartotta a 14 éves gyermekeket George Brandis főügyész által aláírt parancs alapján, ami aláhúzza a terrorizmussal kapcsolatos vádakkal gyanúsítottak életkorának drámai csökkenését.”
Miközben a Turnball-kormány arra készül, hogy magas szintű terrorellenes találkozót rendezzen csütörtökön Canberrában, Brandis szenátor felfedte, hogy aláírta a 14 évesek számára kiadott ASIO-parancsokat, amelyek szerinte további terrorizmusellenes reformok szükségességére utalnak.
Eközben Ausztrália természeti környezete érzi az elszabadult éghajlatváltozás hatásait. Valójában a Goldman Sachs ausztráliai vezető közgazdásza, Tim Toohey azt állította, hogy a közelmúltbeli aszály komoly kockázatot jelent a gazdaságra nézve, tovább növelve a folyamatos gazdasági feszültségeket. Épp a napokban hangzott el: „Az ország legnagyobb szénbányája jelentős akadályon ment túl, miután Greg Hunt környezetvédelmi miniszter „az ausztrál történelem legszigorúbb feltételeivel” jóváhagyta, és a környezetvédelmi csoportok katasztrófát hirdettek.
Ezen nem kell meglepődni, mivel Ausztrália jelenlegi miniszterelnökének, Malcolm Turnbullnak a vagyona 144 millió dollárra (200 millió ausztrál dollárra) becsülhető. Turnbull nemrég váltotta fel George W. Bush ausztrál verzióját, Tony Abbottot, aki az elmúlt néhány évben alaposan megszégyenítette és megtizedelte az országot. Amikor a parlamentben szembesült Kajmán-szigeteki pénzügyi számláival, Turnbull miniszterelnök így válaszolt: „Néhányan sikeresebbek lesznek, mint mások, néhányan szerencsések az üzleti fordulatban, néhányan szerencsések az intellektusunkban, amelyet örököltünk. szülők.”
Összességében a politikai pálya Ausztráliában nem néz ki jól: a neoliberális politikák és ideológiák emelkednek; az individualizmus és a materializmus uralja a popkultúra tájat; és nincs érzés, hogy a dolgok a közeljövőben bármikor jelentősen javulnának.
Mint mindig, azonban az emberek visszavágnak: környezetvédők, szakszervezetek, közösségi csoportok, rasszistaellenes szervezetek stb. És hogy őszinte legyek, ez az, amiről a mostani utazás során a legjobban tanulok: a szervezésről. Mi működik? Mi nem működik? Milyen haladó mozgalmak, szervezetek és közösségek építik a politikai hatalmat? Hogyan lehetnek hatékonyabbak? Ezeket a kérdéseket fogom feltenni az aktivistáknak szerte az országban.
Végeredményben a baloldalnak rengeteg elemzője és kommentátora van, de közel sem annyi ember, aki világosan meg tudja fogalmazni céljait és azt, hogy miként remélik elérni céljaikat. 2003-ban több mint 250,000 100,000 ember töltötte be a Sydney-i Hyde Parkot; Brisbane-ben több mint XNUMX XNUMX-en vonultak fel a közelgő iraki háború ellen.
Mindeközben hova lettek a bajtársaink? Bizonyára ezek a háborúellenes tüntetők nem váltak militaristává. De hol vannak? Hogyan lehet őket újra mozgósítani a militarizmussal, a háborúval, a megfigyeléssel és a kínzással kapcsolatos kérdésekben? Kíváncsian várom, hogy megtudjam. Vincent Emanuele a következő címen érhető el [e-mail védett]
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz