Anonim axiómák és mémek tömkelege árasztja el manapság a közösségi médiát, de az egyik továbbra is a kedvencem: „Olyan, mintha mindannyiunkat a szobánkba küldtek volna, hogy átgondoljuk, mit tettünk.” Barátaim, ha valaha volt olyan nemzet, amelynek „időtúllépésre” volt szüksége erre a célra, az a miénk.
Mivel az éjjel-nappali hírciklusok szinte minden perce a Covid-19 világjárványról szóló híreknek szól, nem kell újra példákat hozni a pestis pánikára, szenvedésére, félelmére vagy bizonytalanságára. Minden rendben van, minden iterációval romlik.
Szerencsére rengeteg emberi együttérzésnek vagyunk tanúi, amely csillapítja a fájdalmat és a félelmet. Az emberek minden nap kreatív módokat találnak arra, hogy kifejezzék aggodalmukat, és megerősítsék közös emberségünket.
egy
csillagos esszé, David Brooks, a New York Times rovatvezetője így elmélkedik: „Már most is értékváltás történik a világban. Kénytelenek vagyunk tudatosan fenntartani emberi kapcsolatainkat. Egy új önvizsgálat is érkezik a világra. (Úgy tűnik, az emberek) vágynak mélyebb beszélgetésekre és alapvetőbb kérdések feltevésére… Ha a tüdeje keddtől egy héttel megtelne folyadékkal, elégedett lenne azzal az élettel, amit élt? Mit tennél, ha egy szeretett ember meghalna?”
Ugyanazokat a beszélgetéseket hallottam, és ugyanazokat az átalakulásokat tapasztaltam, amelyekről Brooks ír. És reményt ad, hogy talán… csak talán, ez az újonnan felfedezett együttérzés és önvizsgálat folytatódni fog, és túlterjeszkedik határainkon. Talán az amerikaiak szíve csak egy részét fogja érezni annak a szenvedésnek és gyásznak, amelyet kormányunk világszerte okozott – szenvedésért, amelyért mindannyian drágán fizettünk vérrel és kincsekkel.
Természetesen senki sem minimalizálná azokat a traumákat, amelyek már és még most is sújtják az Egyesült Államok millióit, amelyek a betegségtől, a haláltól, a munkanélküliségtől és a bánattól kezdve egészen addig, amíg a sors megkímélte a fentiektől, többnyire kellemetlenséggel keverednek majd. szorongás a WC-papír utánpótlás miatt.
Vajon a spektrum szerencsés végén lévőknek lesz-e további szerencséje, hogy évszázadonként egyszer megragadják ezt a lehetőséget, hogy felmenjenek a szobánkba és átgondolják, mit csináltunk?
Aki igen, annak itt van némi nyersanyag a képzelethez.
Amikor az Egyesült Államok Irak elleni inváziója még csak a harmadik éve zajlott, a Johns Hopkins Egyetem tanulmánya arra a következtetésre jutott, hogy
655,000 emberek már elesett abban a háborúban.
A megölt irakiak Johns Hopkins becslése alapján óvatos becslések szerint a sebesültek száma ugyanebben az időszakban 2.6 millió volt. Ezenkívül az ENSZ becslései szerint 1.5-2 millió iraki „belső menekült” a harcok miatt, és nagyjából ugyanennyien menekültek el országukból, köztük aránytalanul sok orvos.
Szánj egy pillanatra, hogy ez elmerüljön…
Most képzelje el a legempatikusabb vízióját, és képzelje el, hogyan néznének ki ezek a számok, ha összehasonlíthatóan alkalmaznánk őket saját népességünkre. Bármennyire is nehéz elhinni, így nézne ki drága nemzetünk.
- Az egykori Atlanta, Denver, Boston, Seattle, Milwaukee, Fort Worth, Baltimore, San Francisco, Dallas és Philadelphia városokban minden egyes ember meghalt.
- Vermont, Delaware, Hawaii, Idaho, Nebraska, Nevada, Kansas, Mississippi, Iowa, Oregon, Dél-Karolina és Colorado minden egyes ember megsebesült.
- Ohio és New Jersey teljes lakossága hajléktalan, túléli barátaival, rokonaival vagy hidak alatt, ahogy csak tudja.
- Michigan, Indiana és Kentucky teljes lakossága Kanadába vagy Mexikóba menekült.
- Minden negyedik amerikai orvos elhagyta az országot. Tavaly 3,000 orvost raboltak el és 800-at megöltek.
- Csak a jómódúak engedhetik meg maguknak a palackozott vizet. Ami a csapból kijön, az garantáltan legalább megbetegít, és nagyon gyakran megöli a gyerekeit.
- Egy jó napon három-négy órányi áram áll rendelkezésünkre, hogy megőrizzük az ételt vagy lehűtsük a hőt… egész nyáron… Arizonában, Floridában és a többi 48 államban.
- Háromszor annyi polgártársunk van munka nélkül, mint a nagy gazdasági világválság idején.
- Minden nagyvárosban a kórházakat súlyosan lerontják az évekig tartó szankciók, vagy egyenesen tönkreteszik a bombázás.
- Az utak legjobb esetben is időigényes veszélyt jelentenek.
- Ha ilyen körülmények között próbálunk betegeket és sebesülteket ellátni, személyes időnk és nemzeti erőforrásaink egyre nagyobb részét emészti fel, és még tovább gyengíti a gazdaságot.
- A szorongás, a depresszió és az öngyilkosságok aránya drámaian megnő.
- Kezd elsüllyedni, hogy senki sem jön „odakint”, hogy megmentsen minket. A pokolban vagyunk. Egyedül.
Ha még nem törölte ezt a cikket undorodva vagy rémülten, nyisd ki szívedet, hogy megértsd, hogy a fenti összehasonlítások egy nemzet valóságán alapulnak, de a mi adóink biztosították a Pentagonnak és a CIA-nak azt a lehetőséget, hogy embertársaink életét egyformán elítélendővé tegyék. Iránban, Líbiában, Guatemalában, El Salvadorban, Nicaraguában, Vietnamban, Kambodzsában, Thaiföldön, a Kongói Köztársaságban és ki tudja hány helyen. A világ nagy része háborús bűnnek nevezi. Passzívan fogadjuk el külpolitikaként.
David Brooks megjegyezte: „Többet tanulunk magunkról ezekben a nehéz időkben. A vörös és a kék közötti különbségek nem tűnnek olyan élesnek a sürgősségi osztályon, de a világ egyenlőtlensége még inkább obszcén, amikor a gazdag és a szegény közötti különbség élet vagy halál.”
Valóban igaz, és érdemes a szívére venni. Aztán, ha ki tudjuk terjeszteni tudatosságunkat és együttérzésünket, elkezdhetjük megérteni kormányunk viselkedését a világban, és kiléphetünk ebből a járványból, hogy az emberi család jobb tagjai legyünk.
Mike Ferner egykori haditengerészeti hadtest, a Veterans For Peace országos elnöke és Toledo városi tanácsának tagja. Írjon neki e-mailt a címre [e-mail védett]
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz