A brit filmrendező, Ken Loach korunk egyik legünnepeltebb filmes hangja. A mélyen elkötelezett művész és azon néhány rendező egyike, aki kétszer is megkapta a tekintélyes Arany Pálmát, Loach munkái gyakran társadalmi és politikai témákat foglalnak magukban. Életműve a spanyol polgárháborúig terjedt.Föld és szabadság), a Los Angeles-i portássztrájk (Kenyér és rózsák), Irak megszállása (Útvonal ír), az ír szabadságharc (Az árpát megrendítő szél), és a jóléti állam kényszerítő oldala (I, Daniel Blake). Míg az úgynevezett „populista lázadás” sok vitát váltott ki a gazdasági egyenlőtlenségek és a társadalmi kirekesztés szerepéről, Ken Loach a munkásosztály tudatának és a neoliberalizmus alatti átalakulásának egyik legnagyobb elbeszélője volt.
Ebben a Lorenzo Marsili olasz íróval és politikai aktivistával folytatott beszélgetésben Loach a művészet szerepét vizsgálja a politikai átalakulás pillanataiban, a munkásosztály evolúcióját, az osztályharc értelmét napjainkban, valamint azt, hogy a baloldal nem képes radikális változást inspirálni.
Az interjút a forgatás során rögzítették DEMÓK, egy hamarosan megjelenő dokumentumfilm, amelyben Lorenzo Marsili Európa-szerte utazik, és a transznacionális szolidaritást vizsgálja 10 évvel a pénzügyi válság után.
Lorenzo Marsili: A művészet politikai változásokban betöltött szerepéről szóló vita hosszú múltra tekint vissza. Ma egyértelműen nagy geopolitikai átalakulás és globális dezorientáció pillanatán megyünk keresztül. Mi lenne az elképzelése arról, hogy a kreativitás milyen szerepet tölthet be egy ilyen pillanatban?
Ken Loach: Általában azt gondolom, hogy a művészetben csak az a felelősség, hogy igazat mondjon. Bármely mondat, amely úgy kezdődik, hogy „A művészetnek…” téves, mert azoknak az embereknek a képzeletére vagy felfogására támaszkodik, akik írnak vagy festenek, vagy leírják, hogy milyen különböző szerepeket tölthet be a művészet. Meg kell erősítenünk azokat az alapvető elveket, amelyek alapján az emberek együtt élhetnek. Az írók, értelmiségiek és művészek szerepe az, hogy ezekre mint alapelvekre tekintsenek. Ez a történelem, a küzdelem hosszú távlata, így bár lehet, hogy taktikai visszavonulást kell végrehajtania, fontos tisztában lenni azzal, hogy ez még mindig visszavonulás, és az alapvető elveket kell szem előtt tartanunk. Ezt olyan emberek is megtehetik, akik nem vesznek részt a napi taktikákban.
LM: Munkájában az emberi elem nem csupán az elmélet illusztrációja, hanem valóban megtestesül és politikaivá válik. Egyetért-e azzal, hogy a művészet képes megmutatni, hogy végső soron emberek állnak a nagy gazdasági és politikai folyamatok mögött?
KL: Teljesen. A politika az emberekben él, az eszmék az emberekben élnek, az emberek konkrét küzdelmeiben élnek. Ez meghatározza a választási lehetőségeinket is – és a választásaink határozzák meg, hogy milyen emberekké válunk. A családok kölcsönhatása nem az anya, fia, apa, lánya elvont fogalma; ez összefügg a gazdasági körülményekkel, az általuk végzett munkával, az egymással eltöltött idővel. A gazdaság és a politika összefügg azzal a kontextussal, amelyben az emberek élik az életüket, de ezeknek az életeknek a részletei nagyon emberiek, gyakran nagyon viccesek vagy nagyon szomorúak, és általában tele vannak ellentmondásokkal és összetettséggel. Az írók számára, akikkel együtt dolgoztam, és számomra is mindig nagyon fontos volt a kapcsolat a mindennapi élet személyes komédiája és a gazdasági kontextus között, amelyben az élet zajlik.
LM: Tehát dialektikus kapcsolat van aközött, hogy a gazdasági változások hogyan alakítják át az emberi viselkedést, és az emberi viselkedés, különösen a kollektív cselekvés révén, átalakítja a gazdasági kapcsolatokat.
KL: Vegyünk egy munkást. A családja működik vagy próbál működni, de egyénileg nincs ereje, mert nincs hatalmuk. Ők egyszerűen a helyzet teremtményei. De úgy gondolom, hogy a kollektív erő érzése nagyon fontos dolog. Itt válik nehézzé. Nem könnyű olyan történetet elmesélni, ahol a kollektív erő azonnal megmutatkozik. Másrészt gyakran durva és butaság minden filmet ököllel a levegőben és harcias cselekvésre való felhívással befejezni. Ez állandó dilemma; hogyan meséli el a gazdasági és politikai körülmények miatt tragikusan megsemmisült munkáscsalád történetét, és ne hagyja kétségbe az embereket?
LM: Valami, amit még egy olyan sivár filmben is reménykeltőnek találok, mint pl I, Daniel Blake az, hogy látjuk a kényszerítő államapparátust, de látjuk egy bizonyos emberi szolidaritás rugalmasságát is: a szegények segítik egymást, az emberek pedig megállnak és tapsolnak, amikor Daniel Blake csípős graffitit ír a munkaügyi központon kívül. Azt sugallja, hogy nem változtunk át teljesen homo Economicus; hogy még mindig van ellenállás minden élet áruvá válása iránt.
KL: Igen, ez az, amit a középosztálybeli kommentelők nem értenek: a munkások… akkor is dühösek, ha nevetnek. A lövészárkokban keserű komédia zajlik, és itt látunk ellenállást, még a legsötétebb helyeken is. De különösen az élelmiszerbankok növekedése tapasztalható, ahol jótékonysági élelmiszereket biztosítanak [és] látja társadalmunk két nyilvános arcát. Ban ben I, Daniel Blake, amikor a nő kiosztja az ételcsomagot egy nőnek, akinek nincs semmije, nem mondja: „Itt a jótékonysági ételed”; ehelyett azt mondja: „Segíthetek a vásárlásban?” Egyrészt benned van ez a nagylelkűség, másrészt az állam, amely a lehető legtudatosabb módon viselkedik, tudván, hogy éhségre kergeti az embereket. A kapitalista társadalom ebben a skizofrén helyzetben van, és rajtunk múlik, hogy megszervezzük a szolidaritást.
LM: Gyakran úgy tűnik, hogy a hagyományos gazdasági elidegenedés az államtól való elidegenedéssé fajult. Ön szerint ez áll az olyan jelenségek középpontjában, mint a nacionalizmus, az idegengyűlölet, vagy akár a Brexit? A migránsok bűnbakképzésén túl talán ott van az az érzés is, hogy „nincs, aki kiállna értem”.
KL: Igen, azt gondolom, hogy az a hangulat, amit a jobboldali populizmus valóban jelez, a baloldal kudarca… hasonlóan, mint az 1920-as és 1930-as években. A jobboldali pártok nagyon egyszerű válasszal lépnek útba: A baj a szomszédodban van, a szomszédod más színű, a szomszédod más illatú ételt főz, a szomszédod elvállalja az állásodat, a szomszédod a házadban van. A veszély az, hogy a tömegsajtó támogatja, tolerálják és népszerűsítik olyan műsorszolgáltatók, mint a BBC, ami például Nigel Farage-nek és cégének annyi műsoridőt adott, amennyit csak akartak.
LM: Munkája középpontjában mindig is a munkásosztály-szolidaritás állt. Ön átélte a háború utáni szociális kapitalizmusból a neoliberalizmus érkezéséig tartó átmenetet. Hogyan látta az osztályszolidaritás átalakulását ebben az időszakban?
KL: A legnagyobb dolog a szakszervezetek hatalmának csökkentése volt. Az 1950-es és 1960-as években megerősödtek, mert az emberek olyan társadalmi szervezetekben dolgoztak, mint a gyárak, bányák vagy kikötők, és akkoriban könnyebb volt szakszervezeteket szervezni. De azok a régi iparágak meghaltak. Manapság az emberek sokkal széttagoltabban dolgoznak. Akkor vagyunk a legerősebbek, ha le tudjuk állítani a termelést, de ha nem vagyunk szervezettek a gyártás helyén, akkor határozottan gyengébbek vagyunk. A probléma az, hogy a termelés ma már annyira széttagolt, és a globalizációval munkásosztályunk a Távol-Keleten vagy Latin-Amerikában van.
LM: A Deliveroo vagy a Foodora koncertmunkásai kerékpáron talán nem is tartják magukat munkásnak.
KL: Igen, vagy van franchise-juk, vagy úgynevezett „önfoglalkoztatók”. Ez egy hatalmas probléma. Ez a munkásosztály szervezési kérdése.
LM: Ön szerint van még értelme az osztály fogalmának? Sokan nem tekintenék magukat munkásosztálynak, bár szegények, és néha határozottan nyomorultnak érzik magukat.
KL: Szerintem az osztály az alapvető. Csak úgy változtatja meg alakját, ahogy a másfajta munkaerő iránti tőkeigény megváltozik. De ez még mindig a munkaerő. És még mindig kihasználják, és még mindig intenzívebben biztosít többletértéket, mint korábban. Még fontosabb, hogy ha nem értjük az osztályharcot, akkor nem értünk semmit.
LM: Ez napjaink egyik legnagyobb kihívása: újraindítani a küzdelmet a töredezett népesség között, amely nem egy csoport részeként képzeli el magát.
KL: Megértésünk számára ez kihívás. Nagyon vicces volt, nemrég beszélgettem néhány nagyon kedves emberrel Japánban, akik cikket írtak, és ragaszkodtam az osztály és a konfliktus megértésének szükségességéhez. Egy nagyon kedves nő azt mondta nekem: „Meg fogjuk mutatni a filmedet a japán kormány tisztviselőinek”, én pedig azt mondtam: „Nos, miért?” és azt mondta: „Nos, hogy rávegyem őket, hogy meggondolják magukat”, én pedig azt válaszoltam: „De ez a lényeg, amit az imént mondtam! Nem fogják meggondolni magukat, elkötelezettek az uralkodó osztály érdekeinek védelmében, és nem meggyőzni kell őket, hanem el kell távolítani őket!”
Nagyon nehéz átlátni, amikor a rendszer működésének gondolata olyan mélyen beágyazódott. Ez a szociáldemokrácia egyik szörnyű öröksége, amely ellen meg kell küzdenünk.
LM: Ez a társadalmi kontroll hatékony formája, amikor az alanyok azt hiszik, hogy beszélhetnek Önnel, és Ön figyelembe veszi aggályaikat.
KL: Ezért kell felelevenítenünk az átmeneti igények gondolatát. Olyan követeléseket kell támasztanunk, amelyek a munkásosztály érdekei alapján teljesen ésszerűek.
LM: Szeretném lezárni ezt, de észrevettem, hogy egyszer kampányt indított az Európai Parlamentért.
KL: ezt elfelejtettem.
LM: Érdekes számomra, hogy itt, az Egyesült Királyságban sosem vitatták meg igazán Európát. Hirtelen a Brexit után mindenki az Európai Unióról beszél, és ez lett a legtöbbet emlegetett téma a futball után. Úgy érzi, van még remény egy transznacionális demokrácia felépítésére, vagy egyszerűen túl késő?
KL: tényleg nem tudom a választ. De úgy gondolom, hogy a nemzetközi szolidaritás egyértelműen fontos. Megszervezhető Európán belül? Nem tudom. Az Európai Unió szerkezete valóban olyan nehéz, hogy nehéz belátni, hogyan vezetjük be a változást anélkül, hogy mindent elölről kezdenénk. Nyilvánvaló, hogy minden változtatást minden kormánynak támogatnia kell, és mindannyian tudjuk, milyen nehéz ennek a folyamatnak a gyakorlatiassága. Nyilvánvaló, hogy más Európára van szükségünk, amely más elveken alapul: közös tulajdonláson, tervezésen, gazdaságok kiegyenlítésén, fenntarthatóságon és általában az egyenlőségért való munkán.
De ezt egyszerűen nem tehetjük meg, miközben a nagyvállalatok prioritást élveznek, míg a profitot, míg a jogrendszer a profitot. Ennek a változásnak a végrehajtása meghaladja a fizetési osztályomat. Yanis Varoufakis biztosít engem, hogy meg lehet csinálni. biztos vagyok benne, hogy igaza van. Bízom benne, de nem tudom, hogyan.
Lorenzo Marsili az European Alternatives társalapítója és a DiEM25 páneurópai mozgalom egyik kezdeményezője. Legújabb könyve a Citizens of Nowhere (University of Chicago Press, 2018).
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz