A katasztrófa korszakát éljük. Tire Nichols az anyjáért kiáltott, miközben a memphisi zsaruk agyonverték. A világ leggazdagabb országában a szülőknek órákig kell autót vezetniük, hogy tápszert találjanak babáik táplálására. A törvényhozók betiltják a könyveket és cenzúrázzák az iskolákban a rasszról, nemről és szexualitásról szóló ismereteket. Világszerte több millió gyászoló gyermek veszítette el szülőjét vagy gondozóját a koronavírus miatt, miközben a kapitalizmus felgyorsítja az éghajlati válságot – mivel a hirtelen áradások elmossák a városokat, és az idősek és a fogyatékkal élők halnak meg először a túlvilági hőhullámok során.
De olyan időket is élünk, amikor óriási lehetőség rejlik a változásra. Emberek milliói lázadtak fel George Floyd 2020-as meggyilkolása után, újfajta politikát követelve, amely megfelel az emberek alapvető szükségleteinek, és megteremti a közös cél érzését. Életüket kockáztatták egy halálos világjárvány idején, hogy kollektív gondoskodásra szólítsanak fel, a kilakoltatások megszüntetésére, a rendőrség költségvetésének újrabefektetésére mindenki számára biztosított lakásokba – ez a kapitalizmus kritikájába támasztott igény. A fősodratú média és a politikai osztály vállat vont a lázadástól, a multinacionális nagyvállalatok pedig megpróbálták kooptálni, de azok a körülmények, amelyek milliókat taszítottak az utcára, még mindig velünk vannak. Az emberek még mindig egy radikálisan új jövőre vágynak.
A Hammer & Hope-ot sürgősen hoztuk létre, hogy gyakorlatilag hozzájáruljunk ezekhez az erőfeszítésekhez, Brooklyntól Bahián át Botswanáig. „Ha van egy könyv, amit valóban el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor meg kell írnod” – tanácsolta Toni Morrison 1981-ben.
Az alabamai Kommunista Pártot alkotó fekete nők és férfiak inspiráltak bennünket. Az 1930-as és 40-es években a kapitalizmus és a fehér felsőbbrendűség elleni szervezkedésért folytatott életüknek és küzdelmüknek emléket állít Robin DG Kelley „Hammer and Hoe” című könyve. amelyről a nevünket vettük. Azok a kommunisták ravasz módszerekkel rukkoltak elő radikális eszmék terjesztésére egy ellenséges környezetben; irodalmakat rejtettek üreges fákba, szórólapokat szennyeskosarakba terjesztettek, és még papírokat is dobtak a szellőbe, hogy a járókelők eljöjjenek és felvegyék.
A miénk a fekete politikával és kultúrával foglalkozó magazin, melynek gyökerei radikális politikai hagyományokban gyökereznek. Meghívjuk a helyi küzdelmek résztvevőit, hogy osszák meg egymással tudásukat. Az emberek kedvelik az alacsony bérű kiskereskedelmi, call-center és gyorséttermi munkákban dolgozó munkavállalókat, akik egymást sztrájkra ösztönözték tisztességes bérekért; mint a nyilvános buszsofőrök, akik megtagadták, hogy a rendőrök vezessék járműveiket a tüntetéseken letartóztatott emberek szállítására; mint az alabamai börtönökben fogva tartott emberek ezrei, akik visszatartották munkájukat, tiltakozva a halálos és kizsákmányoló körülmények ellen; és mint a tanárok, akik a diákjaikkal való szolidaritásként ellenállnak a cenzúrának. Az egymással kapcsolatban álló emberek rendelkeznek azzal a stratégiai ragyogással és hiteles sürgősséggel, amely szükséges ahhoz, hogy átvegyék saját jövőjük irányítását.
Köszönettel tartozunk a Fekete Párducoknak is, akiknek újságja népszerűsítette ingyenes reggeli programjukat, dühöngött a rendőri erőszak ellen, és összekapcsolta az itthoni felszabadító harcokat a külföldön élőkkel. „Úgy érezzük, hogy az információ az új ötletek nyersanyaga” – mondta Billy X Jennings de facto levéltárosuk egy újságírónak 2019-ben, hozzátéve: „Megoldást kerestünk a problémákra, ahelyett, hogy csak hírt adtunk volna.” Az információ ötleteket szül. Az ötletek kitágítják a képzeletet. A képzelet elősegíti a társadalmi változásokat. A legjobb ötletek cselekvésben és gyakorlatban gyökereznek.
Azért létezünk, hogy mélyreható riportokat tegyünk közzé, és felerősítsük az olyan aktivisták első személyű történeteit, mint az atlantaiak, akik számos taktikát alkalmaztak, a fák ültetésétől a gondosan megcélzott ingatlanpusztításig, hogy megakadályozzuk a Weelaunee-erdő pusztulását. A politikai elit egy 90 millió dolláros komplexum felépítését tervezi ott, hogy az ország minden tájáról érkező zsaruk élesíthessék városi hadviselési technikáikat, hogy több embert, például Tortuguitát, Breonna Taylort és Atatiana Jeffersont megöljenek. Határokat feszegető vitáknak szeretnénk otthont adni a helyi börtönök bezárásán és az újak építésének leállításán fáradozó szervezők és a csővezeték-ellenes aktivisták között, hogy az emberek tanulhassanak meglátásaikból saját erőfeszítéseik erősítésére. A világ mozgalmaiból származó történetek közzétételével reméljük, hogy platformot biztosítunk egy alulról felfelé épülő harci politikához.
Az alternatív politikai jövőért folytatott küzdelemben a művészek és kultúraalkotók kreatív elképzeléseihez is fordulunk, hogy segítsenek egy új világ felfogásában – FESTAC '77, az egyik legnagyobb kulturális esemény, amelyet valaha tartottak az afrikai kontinensen; az afrofuturista irodalomhoz; a gyarmatosítás és a Konföderáció ledöntött, graffitis emlékműveihez; a nőknek, a queereknek, a nőknek, akik ma uralják a rapet – azzal a tudattal, hogy a kultúra változásai gyakran megelőzik a politikai változásokat. Ahogy Claudia Jones írta: „a nép művészete a szabadságuk eredete”. Szeretnénk hallani és közzétenni azoknak a művészeknek a munkáiról szóló értékeléseket, akik a kultúrát erősítik, nem pedig tükrözik azt.
Hiszünk a küzdelem kalapácsában és a remény erejében. A remény fegyelem, ahogy Mariame Kaba emlékeztet, nem alaptalan hit. Ez az a mélyen vallott hit, hogy egy jobb világ lehetséges, ha küzdünk érte. Ez a magazin egy kísérlet arra, hogy létrehozzuk azt, amit látni szeretnénk a világban: egy radikális és fejlődő jövőképet, amelyért közösen dolgozhatunk. Belépésnek nincs akadálya. A világ megváltoztatásának vágya nem más, mint a részvétel. Építsünk együtt.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz
1 Megjegyzés
„Hiszünk a küzdelem kalapácsában és a remény erejében. A remény fegyelem, ahogy Mariame Kaba emlékeztet, nem alaptalan hit. Ez az a mélyen vallott hit, hogy egy jobb világ lehetséges, ha küzdünk érte. Ez a magazin egy kísérlet arra, hogy létrehozzuk azt, amit látni szeretnénk a világban: egy radikális és fejlődő jövőképet, amelyért közösen dolgozhatunk. Belépésnek nincs akadálya. A világ megváltoztatásának vágya nem más, mint a részvétel. Építsünk együtt.”
Számomra ebben az esszében nincs remény. Csak jó érzés kimondani. Ez nem más, mint a szokásos trópus, amely a baloldali tájon belül néhányan szeretnek a végtelenségig téblábolni, majd abbahagyni, amikor valódi vízióra és stratégiára van szükség az odajutáshoz. Olyan ez, mint egy téglafal, az emberek, akik változást akarnak, nem látnak, és minden alkalommal beleütköznek. Egy mi definiálatlanról beszélnek, nem titkolt. Arról beszélnek, hogy közösen építik fel… mindig ezt a „reményt” olvasom… mit és hogyan és kivel építsek pontosan? És akkor mikor? Ez most a fő kérdés… úgy tűnik… ha hiszel a tudománynak, amit egyszerűen muszáj, mert ha tagadom, irracionálissá tennék.
Chomsky egyszer azt mondta, ideje pánikolni, de ne ess kétségbe. Na, csavard be. Azt hiszem, ezt mondta az ukrajnai szar előtt… ami szó szerint könnyekre fakadt, amikor megtörtént. Mi vagyunk most hét másodperccel éjfélig, vagy ilyesmi? Mi van, ne ess kétségbe, reménykedj, építsünk együtt egy új világot? Mintha valóban LÉTEZene egy BAL mozgalom, világos jövőképpel és stratégiával, de nincs. Csak egy csomó dolog van. És a kapitalizmus könnyen megbirkózik egy csomó dologgal… és sok illúzióval. Kevés reményem van, és sokkal inkább félek, mint kétségbeesés.