Az euróövezeti válság súlyossá válásának egyik jele az a rövidség, amellyel minden feltételezett „megoldás” megkönnyebbülést hoz.
A közelmúltban történt Spanyolország „megmentése”, amikor az eurózóna megígérte, hogy több mint 80 milliárd font kölcsönt ad a kormánynak az ország bankjainak szerkezetátalakítására.
A spanyol államadósság kamatai néhány napon belül 7 százalék fölé emelkedtek, amely szintre a közgazdászok tarthatatlannak tartják.
Aztán ott volt a görög toryk, az Új Demokrácia szűk győzelme a június 17-i általános választáson. A piacok felpörögtek, de nem sokáig.
Ezt követte az izgalom az eurózóna két mentőalapjának terve miatt (az egyik még nem létezik, de sebaj) a spanyol és az olasz államadósság megvásárlására.
A múlt hét végén Angela Merkel német kancellár ezt a francia, olasz és spanyol vezérigazgatóval folytatott megbeszélésen rúgta a fűbe.
A válságot jelenleg az egyik piaci elemző „végzethuroknak” nevezte, amely összeköti a kormányokat és a bankokat.
Európában a pénzügyi válság a bankok hitelfelvételi és hitelezési hullámával kezdődött az elmúlt évtized közepén.
A spanyol államban például a cajas nevű regionális takarékpénztárak finanszíroztak egy ingatlanbuborékot, amely az ország partvonalának nagy részét bebetonozta, általában helyi politikusokkal karöltve.
Ezek a buborékok nagyrészt függetlenek voltak az Egyesült Államokban folyó másodlagos jelzálogpiaci csalásoktól – bár a német állami tulajdonú regionális bankok a Brooklyn Bridge-nek megfelelő értéktelen hitelderivatívákat vásároltak a gátlástalan Wall Street bankoktól.
Amikor 2008-ban bekövetkezett a krach, az európai kormányok pénzt pumpáltak a bankokba. De a bankok által elszenvedett veszteségek nagy részét a szőnyeg alá söpörték.
Az állami hitelfelvétel megugrott, részben a mentőcsomagok miatt, de főleg azért, mert a 2008–9-es recesszió megnövelte a kormányzati kiadásokat és csökkentette az adóbevételeket.
krízisek
Ezután következtek az államadósság-válságok egymás után – Görögországban, Írországban, Portugáliában. Az Európai Bizottság az Európai Központi Bankkal (EKB) és a Nemzetközi Valutaalappal közösen „mentést” végzett.
Ezek tartották fenn az adósság-visszafizetések áramlását azon észak-európai bankok felé, amelyek elsősorban a pénzt kölcsönözték.
Ám az e „mentések” feltételeként rögzített megszorító programok ördögi lefelé irányuló spirálokba taszították az érintett gazdaságokat. Ez magában foglalta Spanyolországot is, amelyet hivatalosan nem mentettek ki.
A gyengébb gazdaságokat tovább destabilizálta az a spekuláció, hogy Görögország legalább feltörik és kilép az eurózónából. Az EKB tavaly télen próbált megmenteni több mint 800 milliárd fontot olcsón három évre a bankoknak.
A bankok ebből a pénzből sokat vásároltak kormányaik adósságából. Ezzel mindenki időt nyert, de a bankokat és a kormányokat még sebezhetőbbé tette egymás összeomlásával szemben.
Az eurózóna más gazdaságait is bevonják. Az olasz államadósság kamatai egekbe szöktek. A pletykák szerint Silvio Berlusconi azt tervezi, hogy visszatér a politikába, azzal az ígérettel, hogy kivonja Olaszországot az euróból.
A hiányok betöméséhez szükséges összegek most óriásiak. Gavyn Davies közgazdász számításai szerint Spanyolországnak és Olaszországnak közel 490 milliárd fontra lesz szüksége költségvetési hiányának és lejáró adósságának fedezésére. Ez valószínűleg meghaladja a mentőalapok kapacitását.
Ez nem csak anyagi probléma. Az euróövezeti gazdaságok többsége hónapok óta zsugorodik. Csak a német gazdaság robusztus állapota tartja fenn a régiót. A legújabb beszerzési menedzser indexek azonban a német feldolgozóipari termelés meredek visszaesését jósolják.
A jelenlegihez hasonló nagy gazdasági válságok óriási röntgenfelvételként hatnak, feltárva a szerkezeti hibákat. Az egyik legnagyobb ilyen hiba az eurózónában rejlik, egy neoliberális konstrukcióban, amely a német kapitalizmus dominanciájának megszilárdítását szolgálta. Továbbra is nő annak valószínűsége, hogy felrobban.
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz