Nakamura Tetsu japán orvos húsz éve dolgozik Afganisztánban és Pakisztánban az általa alapított civil szervezet, a Peshawar Medical Association vezetőjeként. A PMA az orvosi ellátáson túl kutakat is fúr, hogy vizet biztosítson a szárazság sújtotta afgán falusiak számára. Az afgán határ mentén fekvő pakisztáni határváros, Pesawar fő kórháza mellett három klinika található Afganisztánban és kettő Észak-Pakisztánban.
2002 augusztusában Dr. Nakamura megkapta az első okinavai békedíjat. A pénzdíjjal az afganisztáni Dara-e Pechben található Okinawa Peace Clinic építését finanszírozták. A díjátadó ünnepségen elhangzott beszédének fordítása elérhető a címen
http://www.zmag.org/content/showarticle.cfm?SectionID=44&ItemID=2377
Dr. Nakamura az A Doctor Drilling Wells szerzője, amely az Afganisztánt 2000 és 2001 között pusztító aszály elleni küzdelmet írja le. Angol fordítás elérhető a címen http://www.hatemi.jp/japanese/jDDW.html
Ez a cikk megjelent Az Okinawa Times január 26, 2003.
Az élet néha furcsa fordulatot vesz. Pontosan abban a pillanatban Az Okinawa Times megkért, hogy írjam meg ezt az esszét, levelet kaptam egy volt betegtől, aki agyvérzés után került kórházba. Írt, hogy megköszönje az akkori orvosi ellátást. Az okinavai származású és a Himeyuri (Liliom) Hadtest túlélője[1], a nő higgadt módon személyes gondolatait is hozzáfűzte.
Ezt írta: „E földön, ahol élőlények mozognak, egyik szörnyű eseményt a másik után látjuk. Mindennél jobban félek a háborútól, amelyet könnyen kiválthatnak olyan emberek, akik semmit sem tudnak a háborúról. . . . A yamato kultúra eltűnt, és vele együtt a japán nép lelke, szelleme és büszkesége. Mélyen sajnálom őseinket, akik keményen dolgoztak egy rizsföldekkel gyönyörűen tarkított ország felépítésén.”
Körülbelül akkor, amikor megkaptam a levelét, a japán médiát felbosszantották az észak-koreai állam által az 1970-es években és azután elkövetett japán állampolgárok elrablása miatt. Egy nap, amikor Tokióban jártam, egy taxisofőrt hallottam azt mondani: „Igen, úgy néz ki, mint egy háború (Észak-Koreával). A légkör Japánban olyan volt, hogy ha valaki arra próbálna rámutatni, hogy hatvan-hetven évvel ezelőtt japán hadseregünk erőszakkal koreaiak tízezreit szállította Japánba, többnyire kényszermunkára, meglincselték.
Ebben a helyzetben egykori páciensem levele rövid haladékot engedett nekem.
Pontosan egy évvel korábban Afganisztán bombázása és újjáépítése uralta a beszélgetést Japánban. Szerencsére vagy sajnos abban az időben én és a Peshawar Társaság többi tagja körbejártuk az országot, hogy a munkánkról beszélgessünk. Ez a tapasztalat lehetővé tette számunkra, hogy mélyebb kapcsolatokat alakítsunk ki Okinawával.
2002 januárjában meghívtak Okinawára, hogy beszéljek a pesavári és környékbeli helyi viszonyokról. Miközben beszéltem, meglepődve tapasztaltam, hogy meghatott a közönség komoly figyelme. Sőt, a nyár végén mi voltunk az első Okinawai Békedíj kitüntetettjei, ez az alkalom különleges érzelmekkel töltött el.
Az egyik nagybátyám meghalt az okinavai csatában. Nagymamám szemei ködösek voltak, valahányszor azt mondta nekünk: „Semmi sem fájdalmasabb ezen a világon, mint a gyermek elvesztése”. A szeretteit gyászoló érzés Afganisztánban is hasonló. Számos afgán gyerek halt meg az amerikai hadsereg által ledobott légi bombázásokban, köztük kazettás bombákban. A háborús káoszban feltartották az élelmiszerszállítmányokat, ami éhezéshez és halálhoz vezetett.
Amikor Okinawán jártam, szemtanúja volt ezeknek a tragikus eseményeknek, túl szívtelennek tűnt, hogy amerikai katonai repülőgépek szállnak fel okinavai támaszpontokról, ahol az emberek megszenvedték a háborút, hogy bombázó küldetéseket vezessenek Afganisztán felett.
A szervezetem által működtetett fő kórházi létesítmények Pesawarban találhatók, amely Pakisztán határán, az afganisztáni határ közelében található. Pesawar, a határváros, ahol fő kórházunk található, és Okinawa nem csupán a „béke” elvont eszméje révén kötődik egymáshoz. A pakisztáni határon található Pesavar egy nemzetközi város Közép-Ázsiában, ahol ősidők óta keveredett a keleti és a nyugati kultúra, így a „népek kereszteződése” nevet kapta.
Nem csak, hogy „a szárazföld pajzsaként” betöltött szerepe miatt Pesavar valahogy Okinawára hasonlít. A nemzeti kormány katonai bázisokat kínál az amerikai hadseregnek, hogy „támogassa a terrorizmus elleni háborút”, és cserébe támogatást kap. Ennek az az oka, hogy ha nem teszik meg, az ország összeomlik. Külön kiemelendő egy közös jellemző: a Pakisztán nagy részét védő Pesavarhoz hasonlóan Okinava is megvédi a japán szárazföldet a külföldi behatolásoktól. Vagyis Japán és Pakisztán központi kormányai a „terrorizmus elleni háborúban való együttműködésükből” fakadó megállapodások értelmében jogot adtak az amerikai hadseregnek, hogy bázisokat üzemeltethessen Pesawarban és Okinawában. Cserébe az USA beleegyezett, hogy gazdasági segítséget nyújt.
A pajzsként való szolgálat azonban egyesek számára elviselhetetlen. 2002 őszén Pakisztán Northwest Frontier (NF) tartományának büszke lakói, ahol Pesavar a főváros, erőteljes Amerika-ellenes és függetlenségpárti érzelmeknek adtak hangot. Az NF tartományi kormányzata nyíltan bírálta az amerikai hadsereget, és kijelentette, hogy nem hajlandó együttműködni a terrorizmusellenes akciókban. Az afganisztáni határ közelében vannak olyan epizódok, amelyekben az NF katonák, állítólag az Egyesült Államok barátai, fegyvert cseréltek amerikai katonákkal. Ez az ellenségeskedés kitörése az Afganisztánhoz fűződő földalatti kapcsolatokból ered, és határozottan nyugtalanító jeleket kelt.
Eközben Okinawa a legnagyobb amerikai katonai bázisként szolgál Ázsiában. Ennek a feladatnak az elvállalásáért Okinawa – jóban vagy rosszban – a japán szárazföldtől eltérő figyelmet kapott. Utolsó üzenetében 1945 júniusában, röviddel az öngyilkosság elkövetése előtt Ota Minoru ellentengernagy a következő szavakat írta: „Így harcoltak az okinawaiak ellen. Őszintén kérem, hogy a következő nemzedékeken keresztül fordítsanak különös figyelmet e prefektúra polgáraira.” A „különleges figyelmet” valóban megkapta, de ez azt jelentette, hogy továbbra is a szárazföld pajzsa marad.
Véleményem szerint a szárazföldön élő japánok közül kevesen veszik észre, hogy a gazdasági jólétet és a pacifizmust is támogatták olyan különleges háborús beszerzések, amelyek Okinavát használták az amerikai hadsereg ugródeszkájaként. Én is azok közé tartoztam, akik nem voltak tisztában az árral. De most megtapasztalom az árulás érzését, ahogy Peshawar mellett szilárd érzéket szerezek az Okinawa kulisszatitkairól is.
Az „Okinawa” számomra reményt jelent a szárazföld által elvesztett fontos értékek visszaszerzésére. Ez maga a szubsztancia is, ahol az abszurd továbbra is létezik, még akkor is, ha abszurd.
[1] A Himeyuri (Liliom) Hadtest több száz középiskolai diáklányból és elitiskolák tanárából állt, akiket 1945 elején hívtak be, hogy ápolónőként szolgálják a japán hadsereget az okinavai csata idején. Sokan haltak meg csatában vagy öngyilkosságot követtek el a japán hadsereg parancsára, miután a barlangot, amelyben dolgoztak és rejtőztek, amerikai katonák vették körül. A harc arról, hogyan emlékezzünk rájuk – mint egy brutális és vakmerő japán hadsereg áldozataira, vagy mint hősies mártírokra, akik feláldozzák magukat a nemzetért – töretlenül folytatódik.
John McGlynn fordítása
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz