Erbil, Kurdisztán – Akármerre nézek, magas, befejezetlen betonépületek, építődaruk kíséretében derengenek a város felett. Kissé hátborzongató, mert nem látok mozgást sem az épületek belsejében, sem körülötte, semmi mozgást.
Öt napja érkeztem Erbilbe. Azóta a találkozások, családlátogatások, az árfolyam újratanulása és az új környezet megismerésének lehetőségei békésen töltik az időmet. Kezdem megérteni azt a jelenlegi valóságot is, amellyel az Erbilbe érkező újonnan érkezők milliói néznek szembe, akik elmenekültek otthonaikból, menedéket keresve. Amikor először léptem ki abból a bérházból, ahol egy iraki barátomnál lakom, gyerekek, nők és fiatalok kerestek fel pénzért koldulva.
Az UNHCR (ENSZ Menekültügyi Főbiztosság) és az IOM (Nemzetközi Migrációs Szervezet) képviselői szomorú hírekkel szolgáltak, amikor találkoztak velem.
Kurdisztán lakossága 4 és fél millió. Minden negyedik ember menekült vagy belső menekült. Ez azt jelenti, hogy a népesség 25%-kal nőtt. Jelenleg 245,000 1 szíriai él Kurdisztánban, és naponta többen érkeznek. A belső menekültek száma meghaladja az 4,000 milliót. Az IOM azt mondta nekem, hogy csak a múlt héten XNUMX családot költöztek el Irak Anbar régiójából.
Erbilben az alacsony olajárak és a burjánzó korrupció miatt a tanárok, valamint az összes állami alkalmazott nem kapják meg fizetésüket. Az egészségügyi szakemberek arról számolnak be, hogy nincs elegendő gyógyszer a betegek gyógyítására. Például Erbilben 1,200 rákos beteg marad kezelés nélkül.
Az UNHCR készenléti módban készül a legrosszabbra, ha a fegyveres erők nagy offenzívát indítanak Mosel ellen. Tízezrek költöznének el. Hová mennének? Hogyan gondoskodnának róluk?
Az ENSZ becslései szerint jelenleg hárommillió ember él az ISIL ellenőrzése alatt. Az egyik legnagyobb probléma, amellyel az ENSZ-ügynökségek szembesülnek, az, hogy megtalálják a módját, hogy elérjék ezeket az embereket.
Kathy Kelly és én közvetlenül azelőtt beszéltünk, hogy Erbilbe utaztam. Az általa felvetett kérdés jól szolgált az interjúk során: Mit gondol, mit fontos megértenie az amerikaiaknak? Feltettem ezt a kérdést az UNHCR-nek és az IOM-nak is.
„Nagy figyelmet fordítanak Szíriára és az európai menekültválságra. Nem ismert, hogy 3.4 millió belső menekült van Irakban. A kurdok nagyon nagylelkűek voltak, de most már alig tartják a fejüket a víz felett. A túlfeszültség-kapacitás elérve. Ha jön még 100,000, az elképzelhetetlen lesz. Kurdisztán több menekültet fogadott be, mint az EU, és mégis le kell térdelniük, hogy segítségért könyörögjenek.
„Erősebb alulról építkező mozgalomra van szükség a média ellen. Az emberek el sem tudják képzelni, mit élnek át a sátrakban, elhagyott épületekben élő menekültek és országon belüli kényszerlakók. Az emberek csak biztonságot akarnak, visszaszerezni méltóságukat. Úgy állítják elő őket, hogy pusztítani, felrobbantani, elfoglalni jöttek.”
Kurdisztánban több mint 40 tábor van, de a menekülteknek csak egy kis százaléka (39%) és a belső menekültek (20%) él táborokban. Az újonnan érkezők többi része a táborokon kívül él.
„El kell távolodnunk a jótékonysági megközelítéstől. Amire leginkább szükségük van, az a készpénz. Feltétel nélküli készpénz. Utána tudnak lakbért fizetni, gyógyszert vásárolni, stb., az a helyi gazdaságot támogatná. Humanitáriusabb megközelítésre van szükségünk.”
Az alapvető emberi szükségletek fedezésére az ENSZ több mint 860 millió dolláros felhívást indított.
Az UNHCR és az IOM képviselőinek együttérzése éppoly tapintható volt, mint szorongásaik. „Hihetetlen az emberek rugalmassága” – mondta egy fiatal nő az IOM-tól. "Ez hitet adott abban, hogy képes vagyok visszalendülni, értékelni az életet."
Amikor találkoztam egy domonkos vallásos nővérrel, aki maga is elköltözött Qaraqosh városából, azt mondta, hogy most kezdtek el egy iskolát az 1–6. osztályos gyerekek számára. A gyerekek az IDP családokhoz tartoznak, akárcsak az összes tanár. Megkérdeztem tőle, mit tart fontosnak tudnunk az Egyesült Államokban: „Az emberek elfelejtenek olyan dolgokat, amik nem szerepelnek a hírekben” – válaszolta. Aztán eszébe jutott, hogy valaki nemrég megkérdezte tőle, miért nem ment vissza szülővárosába. „Nincs remény a visszatérésre” – mondta. „Senki sem tud átkelni a folyón… Az emberek nem látnak itt reményt. Az embereknek továbbra is segítségre van szükségük. Felismertük, hogy a közösségépítés egyetlen módja az oktatás, nem csak a 6. osztályig, hanem a középiskola is. Úgy döntöttünk, hogy oktatással harcolunk az ISIS ellen.”
Kihívása az emberek oktatása olyan távoli helyeken, mint az Egyesült Államok, ahol viszonylag kevesen tanulnak az Erbilt sújtó elsöprő menekültválságról.
Cathy Breen a New York-i katolikus munkásközösség tagja és a Voices for Creative Nonviolence koordinátora (www.vcnv.org). További információért forduljon [e-mail védett].
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz