Az előző kommentáromban felhasználtam Cynthia Enloe kérdését: „Hol vannak a nők?” annak feltárása, hogy a genderpolitikát miként használják fel a hazafiság fellobbantására a hazai fronton. Mi történik, ha ugyanazt a kérdést alkalmazzuk arra az országra, amelyet az Egyesült Államok jelenleg bombáz? Hol vannak a nők Afganisztánban?
Mielőtt a tálibok átvették az irányítást Kabul felett, sok afgán nő játszott fontos szerepet a közéletben. A fővárosi orvosok 40%-át, a polgári állami dolgozók 50%-át, a tanárok 70%-át nők tették ki. 1996 óta, amikor a tálibok átvették a hatalmat, még otthonukat sem hagyhatják el, hacsak nem kíséri őket egy férfi rokon. Tilos nekik dolgozni és iskolába járni.
A munkaerőpiacról kitiltva, de férje halála vagy cselekvőképtelenné válása miatt megélhetésre kényszerülnek, sok afgán nő a prostitúció felé fordul. Az Afganisztáni Nők Forradalmi Szövetségének (www.rawa.org) honlapján található jelentés egy afgán nő rejtélyére emlékeztet, aki a közéletben navigál, és különböző identitásokat alkalmaz élete fenntartása és a halál elkerülése érdekében.
„A bordélyházban dolgozó nők általában háromféle személyi igazolvánnyal rendelkeznek. Az egyik igazolvány, amelyen özvegy gyermekesként szerepel, az ENSZ-hivatalok vagy a Vöröskereszt segélyeinek megszerzésére szolgál. Ezeket az azonosítókat nem gyakran használják, mivel gyorsan helyet cserélnek, és nem akarnak kapcsolatba kerülni a helyi tisztviselőkkel. Egy másik igazolvány, amelyen házas nőként szerepelnek, házbérlésre és így tovább. Ha a tálibok Zena miatt (házasságon kívüli szex miatt) letartóztatják őket, a harmadik személyi igazolványukat használják, amelyen egyedülálló nőként szerepelnek. Az egyedülállóság segít elkerülni, hogy halálra kövezzék őket.”
Még az afgán nők által az egzisztencia összekaparására használt találékonyság is kudarcot vallhat, ha a közelgő éhezés elkerüléséről van szó. Hétről hétre egyre kevésbé valószínű, hogy a téli táplálék eléri a hegyekben a szükséges elosztási pontokat – milliókat veszélyeztetve az éhezéstől. Mivel a nők elsődleges felelőssége gyermekeikért, kevésbé mozgékonyak, és több a szájuk, hogy tápláljanak. Számukra az éhezés különös veszélyt jelent.
Feltéve, hogy nem halnak éhen, az ENSZ Népesedési Alapja (UNFPA) szerint egy másik „súlyos egészségügyi vészhelyzet van most az afgán nőkkel szemben”. „Több ezer terhes nő van azon afgán civilek között, akik az elmúlt napokban hagyták el otthonaikat, és tömegesen vannak az ország határai mentén. A menedék, az élelmiszer és az orvosi ellátás hiánya, valamint az egészségtelen körülmények komoly veszélyt jelentenek ezekre a nőkre és csecsemőikre. A rossz egészségi állapot és az alultápláltság már a jelenlegi válság előtt is rendkívül veszélyessé tették a terhességet és a szülést az afgán nők számára.”
Az éhezésen és a terhességgel összefüggő egészségügyi kockázatokon túl az afgán nők a nemi erőszak szokásos háborús fegyverével kell szembenézniük, feltételezve, hogy az Egyesült Államok az Északi Szövetséget használja gyalogosként. Robert Fisk a londoni The Independent-ben azzal érvel, hogy az Alliance „gengszterei” ismert erőszakolók és gyilkosok. A kilencvenes években „kifosztották és megerőszakolták magukat Kabul külvárosain. . . Lányokat választottak kényszerházasságra [és] meggyilkolták a családjukat.”
– Nem láttam Oszamát. Nem ismerem Osamát. Miért kell, ha a dolgok a világ keleti, nyugati vagy északi részén történnek, akkor a problémáknak ide kell jönniük, és egyenesen az afganisztáni embereket érinteni? – kérdezte Farida, egy 40 éves özvegy és négygyermekes anya, aki kedden az afgán főváros, Kabul utcáin koldult.
„Imádkozom Istenemhez, hogy amint Amerika megtámadja, az első cirkálórakéta elérje a házam, és megöljön engem és a családomat” – mondta mindent elborító fátyla mögül az egykori tanárnő. Az Associated Press egyik cikke szerint (9. 25. 01.) számos bajt idézett fel, beleértve az éhséget, valamint a víz és a higiénia hiányát romos otthonában.
Ez az öngyilkos küldetés női változata? Azok a körülmények, amelyek acélakaratú férfiakat szültek, akik saját és több ezer másik azonnali halálát koreografálták, szintén ezt eredményezik, a nyomorult és reménytelen Aghan anya, aki tűzhalálért imádkozik magáért és gyermekeiért?
Farida és a hozzá hasonló nők azokká váltak, akiket Cynthia Enloe „nőknek és gyerekeknek” nevez – a Nyugat az ártatlan, tehetetlen, hangtalan áldozatokat idézi.
Az egymást követő elnyomó kormányok nyomása ellenére az afganisztáni nők nem maradtak hangtalanok. A demokráciapárti, a nők jogait támogató Afganisztáni Nők Forradalmi Szövetsége (RAWA) szorgalmasan dolgozott azon, hogy ismertté tegye nehéz helyzetüket. Jelenleg az afgán nők halálbüntetést kockáztatnak szervezői munkájukért. A Z Magazine-nak írt Kathleen Richter szerint azonban körülbelül 2,000 tagja van, fele Afganisztánban, fele Pakisztánban. A RAWA titkos otthoni iskolákat működtet lányok és fiúk számára Afganisztánban, földalatti mobil egészségügyi csapatokat működtet Afganisztánban és Pakisztánban, és jövedelemtermelő projekteket szervez afgán nők számára. Ezenkívül jelentéseket készít az emberi jogi szervezeteknek a tálibok és más fundamentalisták által elkövetett jogsértésekről, oktatási kazettákat készít, verses és meseesteket tart, valamint kiadja a Payam-e-Zan (Női Üzenet) folyóiratot.
Bármennyire is áldozatul sújtják az afgán nőket a kormány és a vallási szabályok, összekovácsolták a béke és az igazságosság mozgalmát, miközben egy törékeny mindennapi életet is összekovácsolnak. A közelmúltban feléjük fordított nemzetközi figyelem azonban nem ad képet az afgán nőkről, mint teljesen összetett emberi lényekről, hanem inkább a harmadik világbeli „nőkről és gyerekekről” – a civilizálatlan belpolitika egyösszegű áldozatairól és az állítólagos civilizált nyugat jóindulatú segélyeinek címzettjeiről.
Korábban nem a Nyugat radarképernyőjén, az afgán nők most „terhesként”, „menekülőként”, „éhezőként” és „özvegyként” jelennek meg. Feltételezem, minden igaz, de ezek a jelzők az afgán nőket nem másra redukálják, mint a legkétségbeesettebb részeik összegére.
Az afgán nők és férfiak, nem a nyugati uralkodók, magukban hordozzák saját felszabadulásuk magvait. Minden ember – beleértve a nőket és a gyermekeket is – emberiségének elismerése elengedhetetlen a mindenféle terrorizmushoz vezető világméretű igazságtalanság kezeléséhez. Nem tudjuk megoldani a jelenlegi válságot, hacsak meg nem kérdezzük: „Hol vannak a nők?” És nem csak ez, hanem: "Mit mondanak?" és "Mit csinálnak?"