Amióta léteznek, a nemzetek ragaszkodtak ahhoz az illúzióhoz, hogy katonai erejük garantálja biztonságukat.
Az ezzel a fajta gondolkodásmóddal az a probléma, hogy az egyik nemzet biztonsága szempontjából létfontosságúnak tartott katonai erő más nemzetek bizonytalanságérzetét táplálja. Ebben a gyanakvó légkörben fegyverkezési verseny indul, amely gyakran katonai konfliktusba torkollik. Ezenkívül néha maga a katonai erő, amelyet egy nemzet védelemre szánt, arra bátorítja, hogy meggondolatlan, agresszív magatartást tanúsítson, ami háborúhoz vezet.
A huszadik századra a nemzetek közötti háborúk által okozott pusztítás olyan mértékűre nőtt, hogy a nagyközönség, sőt sok kormányzati tisztviselő is felismerte, hogy a nemzeti katonai hatalom kegyére hagyott világ valóban veszélyes világ. Ennek eredményeként az első világháború tömeges lemészárlását követően megalakították a Nemzetek Szövetségét a nemzetközi biztonság előmozdítása érdekében. Amikor ez nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy megállítsák a nemzetek menetét a második világháború és annak még nagyobb pusztítása felé, új és erősebb globális entitást szerveztek: az Egyesült Nemzetek Szervezetét.
Sajnos azonban a rossz szokások nehezen halnak meg, és a katonai erőre támaszkodni a problémák megoldásában az egyik legrégebbi és legpusztítóbb szokás az emberiség történelmében. Ezért, még akkor is, amikor szót emeltek az Egyesült Nemzetek Szervezetének és annak nemzetközi biztonság megteremtésére tett kísérleteinek, sok nemzet visszacsúszott a fegyveres erők és fegyverzet felépítésének megszokott mintájába. Ide tartoztak a nukleáris fegyverek, a tömegmészárlás eddigi leghatékonyabb eszközei.
Nem meglepő tehát, hogy bár az erősen militarizált nemzetek vezetői „a béke erőn keresztül történő építéséről” beszéltek, országaik gyakran évekig háborúskodtak. Valójában az Egyesült Államok, 1945 óta a legerősebben felfegyverzett nemzet, ez idő nagy részében más országokkal is háborúban áll. Más nemzetek, amelyeknek a második világháború utáni katonai ereje segítette őket háborúkba keveredni, többek között Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, India, Izrael, Egyiptom, Irak és Irán.
Figyelembe véve ezt a sajnálatos rekordot, riasztó az a megállapítás, hogy a kilenc nukleáris fegyverrel rendelkező nemzet (az Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, India, Izrael, Pakisztán és Észak-Korea) figyelmen kívül hagyta az 1968-as nukleáris fegyvernemről szóló egyezmény szerinti kötelezettséget. A nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozására irányuló szerződést, és ehelyett a közelmúltban hozzákezdtek a nukleáris fegyverkezési verseny új fordulója. Az amerikai kormány például elkezdte egy hatalmas, 30 éves program új generációs amerikai nukleáris fegyverek és nukleáris gyártólétesítmények felépítése, amelyek a huszonegyedik század második feléig kitartanak az Egyesült Államokban. Ez a program, amelynek költsége 1 billió dollár lesz, újratervezett nukleáris robbanófejeket, valamint új nukleáris bombázókat, tengeralattjárókat, szárazföldi rakétákat, fegyverlaborokat és gyártóüzemeket tartalmaz.
Azonban ahogy az atomhatalmak megújítják versenyüket a katasztrófa felé, a nem nukleáris hatalmak lázadni kezdenek. Mivel a világ legtöbb nemzetét alkotják, jelentős befolyásuk van az ENSZ Közgyűlésében. 2016 végén hozták ebbe a testületbe állásfoglalás hogy tárgyalásokat kezdjenek egy nukleáris fegyvereket tiltó szerződésről. Az állásfoglalás bírálói fenntartották, hogy egy ilyen szerződés nevetséges, mert végső soron csak a kilenc nukleáris hatalom tárgyalhat a leszerelésről, nem pedig más nemzetek gyülekezete. Az állásfoglalás támogatói azonban azzal érveltek, hogy ha a nemzetek túlnyomó többsége a nukleáris fegyverek betiltása mellett szavazna – vagyis a nemzetközi jog szerint illegálissá tenni –, az jelentős nyomást gyakorolna az atomhatalmakra, hogy megfeleljenek a világközösségnek azáltal, hogy felszámolják fegyvereiket. nukleáris arzenál.
E kínos helyzet elkerülése érdekében a nukleáris hatalmak és szövetségeseik erőteljesen harcoltak ezen ENSZ-határozat elfogadása ellen. 23. december 2016-án azonban a határozat elsöprő szavazattal átjutott az ENSZ Közgyűlésén: 113 nemzet támogatta, 35 pedig ellenezte, 13 tartózkodás mellett.
Így 27. március 2017-én diplomáciai konferenciát hívtak össze az ENSZ New York-i székházában. a cél az ENSZ által nevezett „jogilag kötelező erejű eszköz kidolgozása a nukleáris fegyverek betiltására, amely azok teljes felszámolásához vezet”. Néhány 130 ország részt vett a tárgyalások első fordulójában, amely a béke- és leszerelési csoportok vezetőivel, valamint számos nukleáris fegyverrel foglalkozó szakértővel folytatott megbeszéléseket tartalmazott. Az atomhatalmak és szövetségeseik többsége azonban bojkottálta az összejövetelt. Valójában a konklávé kezdetekor tartott sajtótájékoztatón Nikki Haley, az Egyesült Államok ENSZ-képviselője és más nukleáris hatalmak képviselői elítélték az eljárást.
Talán az atomhatalmak bojkottja miatt zökkenőmentesen haladtak az ENSZ-tárgyalások. május 22-én, Elayne Whyte nagykövet Costa Rica, a konferencia elnöke közzétette az ENSZ-szerződés első tervezetét, amely megtiltja a nemzeteknek nukleáris fegyverek fejlesztését, gyártását, gyártását, birtoklását vagy felhalmozását. Az ENSZ-konferenciák azt tervezik, hogy elfogadják a szükséges módosításokat, majd július elején megszavazzák a végső szerződést.
A szerződés nyilvánosságra hozatalára és támogatására béke- és leszerelési csoportok szerveztek a június 17 március New Yorkban. Bár a szinkronizált a Női's Ban the Bomb March, amely nyitva áll különböző nemű, korú, rasszú, nemzetiségű és vallású emberek számára. Manhattan belvárosában, a Bryant Parkban gyülekeznek délben, majd a felvonulók az ENSZ-székház közelében lévő Dag Hammarskjold Plaza felé veszik az irányt, hogy egy nagygyűlést tartsanak.
Mivel ez a szerződés közvetlenül megkérdőjelezi a nemzeti katonai erő értékébe vetett régóta fennálló hitet, amelyet az atomfegyverekért folytatott tülekedés jellemez, lehet, hogy nem jut messzire. De ki tudja igazán? Az atomháború példátlan veszélyével szembesülve a világközösség végre kész lehet lemondani erről a nemzeti illúzióról.
Lawrence Wittner (http://www.lawrenceswittner.com) a történelem emeritus professzora a SUNY/Albanyban. Ő a szerzője A bombával szemben (Stanford University Press).
A ZNetwork finanszírozása kizárólag olvasói nagylelkűségén keresztül történik.
Adományozz